Head-Royce School

Nos, itt az ígért másik bejegyzés a szünet utolsó, és az iskola első napjairól. Úgy éreztem, hogy muszáj egy bejegyzést írnom ezzel a címmel, mivel eddig minden ASSISTos diák, akinek olvastam a blogját (beleértve a tavalyiakat is) készített bejegyzést az iskolája címével. Ezt nem hagyhattam ki.

Jelenleg rettenetesen el vagyok foglalva, mert nagyon gyorsan ki kéne olvasnom két könyvet. Az egyikkel elég szépen haladok, viszont a másikat még el se kezdtem. De azért a tanárok aranyosak, mondták, hogy ne izguljak, ha nem sikerül teljesen a végére érnem a dolognak.

Így utóbbi napjaim sok olvasással teltek…éééééééés koncerttel. A San Francisco-i Outside Lands nevű rendezvény egy napjára volt jegyünk, és úgy volt, hogy látni fogjuk a Black Eyed Peast vasárnap. De sajnos Larkin elnézte a napokat, és a BLEP nem vasárnap, hanem szombaton lépett fel. Ez azért elszomorított, mert a vasárnapi felhozatalt nem nagyon ismertem. Amúgy az Outside Lands egy picit hasonló a Szigethez. Valójában egy három napos rendezvény, minden nap egy rakás koncerttel és előadóval. Szóval mi vasárnap mentünk Larkin hat barátjával. Sikerült kifognunk eddigi ittlétem leghidegebb napját (előző nap kb. 34 fok volt), úgyhogy mikor reggel kiszálltam az autóból a Golden Gate Parkban (ahol az Outside Lands-t tartják), máris elkezdtem fázni. A nap során összesen öt koncertet néztünk meg. Az első (Cage the Elephant) nagyon rock volt. Kicsit nevettem is, mert arra gondoltam, hogy ha Tina velem lenne, most valószínűleg fetrengenénk a röhögéstől. Tényleg vicces volt egy rákvörös fejű, idegbeteg módon rángatózó, számomra üvöltő (ez amúgy ének akart lenni), haját rázó énekest nézni egy órán keresztül. A második koncert az Atmosphere volt (ez pedig nagyon rap), amit nem élveztem jobban, mint az elsőt. Egy rövidgatyás magyarázott a színpadon valamilyen „dallamra”, és minden második szava az F betűs angol káromkodás volt. Attól függetlenül, hogy ezek nem annyira az én zenéim, mindenképp nagy élmény volt, de azért több koncertjükre nem mennék el. És ezután történt meg velem életem egyik legmegdöbbentőbb dolga. Épp azon tanakodtunk, hogy hova menjünk, amikor odajött hozzám egy tök ismeretlen nő, és elkezdett beszélni valamiről. Egy picit lefagytam, nem értettem mit akar tőlem. Gyorsan még egyszer elnézést kért a zavarásért, mert szerintem életem legbutább/legellenségesebb arckifejezését produkáltam. Nem is értem, miért döbbentem le ennyire. Ekkor odajött Larkin segíteni, és a nő még egyszer megpróbálta elmagyarázni, mit akar, ekkor már értettem is. Valamilyen New York-i fotós képviselője, és esetleg én modellt állhatnék a fotósnak... Naná. :D Megadott egy e-mail címet, hogy ha érdekel, lépjek kapcsolatba vele. Larkin (aki egyébként modellkedik), meglátta a fotós nevét, és teljesen odavolt, hogy hogy imádja. Meg szerintem kicsit érzékenyen érintette, hogy hozzám jött oda a csaj, és nem hozzá. Aztán azt is megtudtam, hogy a fotós direkt nem igazi modellekkel dolgozik, hanem csak úgy összeválogat fiatalokat. Ja, és főleg meztelen fotókat készít! Jippí… Ez teljesen feldobott. Számomra a világ legképtelenebb dolga lenne, ha New Yorkba repülnék, hogy modellt álljak egy fotósnak… Aki főleg meztelen fotókat készít! Mindenesetre nehéz lesz meggyőzni modellszakmában jártas host családomat, hogy egy pillanatig nem fontolgatom az ajánlatot. A következő koncerten a Modest Mouse elnevezésű együttest néztük meg. Ez már egy fokkal jobban tetszett, mint az előzőek. Innentől kezdett javulni a kedvem, az M.I.A. nevű énekesnő koncertjét már élveztem is, attól függetlenül, hogy szegény olyan nagyon elfáradt, hogy az egy órás koncertből háromnegyed órás koncertet csinált. És innentől kezdve úgy álltunk, mint a heringek, amíg elérkezett a nap csúcspontja: Tenacious D!!! Bizony, jöttek a kerek rockerek, és másfél órán keresztül nyomták. És hihhetetlen jó volt. Főleg, mivel ismertem a legtöbb számukat, és srácok, ezt csakis a balatoni nyaralásnak köszönhetem. A koncert végén Jack Black bedobta a pengetőjét, a pólóját és a naciját. Egyiket se kaptam el, de azért a pengetőnek örültem volna a legjobban. :D Este háromnegyed tízkor beszálltunk, vagy inkább beájultunk a kocsiba, mivel olyan háromnegyed négy körül ültünk utoljára, szóval egy picikét elfáradtunk.

És elérkezett a suli első napja. Kevesebb, mint két óráig tartott, de ez a két óra igazi rohanás volt. Először leültem a többiekkel, de nem ismertem az embereket, úgyhogy volt, akinek én mutatkoztam be, volt, aki bemutatkozott, és volt, akit bemutattak. A második perc után már nem is kérdeztem vissza, ha nem értettem egy nevet, mivel pár másodpercen belül elfelejtettem, hogy ki kicsoda. Ezen felül erősen igyekeztem nem kétszer bemutatkozni valakinek. Kénytelen leszek fogni az évkönyvet, és bemagolni a neveket. Megkaptam az órarendemet, és szerintem jól jártam, mivel három nap az utolsó órám lyukas óra. Az advisorom, Mr. Vann, aki egyébként irtó rendes, a nap végén körbevezetett a suliban. Mikor a matektanárt kerestük a szomszéd teremben találkoztunk egy másik tanárral, aki éppen elektromos gitáron nyomta ezerrel a rockot. Annyira édes volt, ahogy benéztem a terembe, és láttam, hogy ott áll, és gitározik. Szerintem ebben az a szép, hogy ez mindennapos itt, és ha bármi ilyen jellegű dolgot csinálsz, akkor nem röhögnek ki, nem néznek hülyének, nem szólnak rád, hogy ne zajongj, vagy ne zavarj másokat. Az biztos, hogy igen toleránsak, megértőek, közvetlenek és nyitottak. Visszatérve az advisoromra, az megint csak érdekes, hogy egy tanár egy diáknak megmutatja az osztálytermeket, majd azt is megígérte, hogy utánanéz a könyveimnek. Egyszóval mindenki segít, ahol tud, de ez nem csak az én irányomban van így, megkértek minden diákot, hogy ha bármi problémájuk akad, akkor nyugodtan menjenek, és kérjenek segítséget. Találkoztam az összes tanárommal, a US History tancsit leszámítva nagyon aranyosnak tűntek. Mikor mondtam a többieknek, hogy Corey (egy rakat tanárt a keresztnevén szólíthatunk, és mindegyiknek úgy köszönünk, hogy hi) a töritanárom, kicsit érdekes reakciókat tapasztaltam. Néhányan azt mondták, hogy "érdekes" ember… Hát majd meglátjuk. Az órán mondta, hogy szeret viccelődni meg szívatni. És ha szívat, az minden esetben azt jelenti, hogy szeret téged. Ez furi. Én, ha szeretek valakit, akkor puszit adok neki, vagy megölelem, de hát mindenki máshogy mutatja ki az érzelmeit. Egyébként ő is jófej volt, mondta, hogy ha nem olvasom el a nyári kötelező olvasmányt (The Miracle Life of Edgar Mint), semmi probléma, ha esetleg van időm, nézzek meg a neten egy összefoglalót róla. A Women’s Literature tanár, Ms. Land szintén nagyon megértő. Odajött hozzám, kérdezte, hogy haladok a könyvvel (Infidel = Hitetlen), és mondta, hogy nem probléma, ha nem végzek vele jövő hétre. És külön odajött hozzám, kérte, hogy ha valamit nem tudok, vagy nem értek, akkor szóljak, és segít. Egyébként a könyvet nagyon élvezem, ajánlom mindenkinek, elég tanulságos. Ja, és kaptunk házit. Az egyik kérdést leírom, mert szerintem érdekes: What is stereotype and what is legitimate based on your reading experience? (Mi a sztereotípia, és mi legitim az olvasmány alapján? Bocs, fordításban nem vagyok jó.) Otthon eddig nem igen kaptunk ilyen jellegű kérdést az olvasmányhoz, el fog tartani egy ideig, amíg hozzászokom, hogy az esszékérdésen gondolkodni is kell, nem csak a jegyzeteimet összefoglalni. :D

Délelőtt volt suligyűlés, ahol bejelentették, hogy van idén néhány új tanár és diák, de csak egyet szeretnének megemlíteni, az ASSIST cserediákot. Kösz. Négyszáz ember előtt fel kellett állnom és integetnem. Kellemes volt. De tényleg mindenki nagyon kedves, megtapsoltak, és remélhetőleg a következő hetekben sikerül kicsit szorosabb kapcsolatot kialakítanom az osztálytársaimmal. Erre a következő két napban remek lehetőség kínálkozik, de még nem árulom el, hogy mi ez a lehetőség. Legyen meglepetés.

Búvárcsütörtök

Bocsánatért esedezem, mivel már egy hete nem adtam életjelet magamról. Most viszont egyből dobok két bejegyzést, mert ha ennyi mindent akarnék egy bejegyzésben leírni, akkor kifolyna a monitorról.

Először is szeretnék elnézést kérni, mivel némi háborgás fog következni, de Adél is írta, hogy a blogot részben magamnak hoztam létre, és ha évek múltán visszanézem, szeretném tudni, hogy a vidám dolgok mellett mi borított ki/idegesített fel/szomorított el stb. Kisebb problémám akadt azzal, hogy ebben az országban (vagy csak városban, nem tudom, hogy máshol így van-e) mindenki ilyen környezettudatos. Mivel a tanév már nagyon a nyakunkon volt, a múlt héten családom talált egy alkalmas napot a füzetek és minden más iskolai dolog beszerzésére. Ennek felettébb örültem, mivel így legalább írni tudok majd valamibe az iskolában (tekintve, hogy könyveim még nincsenek). Szóval füzetbeszerzési útra indultunk, ami aztán kisebb tor-túrává bővült. Én otthon megszoktam, hogy bemegyek a boltba, beteszek kb. negyven füzetet a kosárba, és megvagyok. De itt ez nem így működik, hisz a családomnak rettentően fontos, hogy minden lap 100%-ig recycled paper-ből készüljön. Amit viszont nem lehet kapni mindenhol, így körülbelül kilencezer üzletet jártunk végig, mire a kemény hat tantárgyamra sikerült beszereznem a füzetek tömkelegét. Aminek persze a végén a fele nem is recycled paper-ből volt, mivel nem találtunk olyan boltot, ahol ilyet megfelelő mennyiségben árultak volna. Egyébként a szemetet is szelektíven gyűjtik, meg komposztálnak, ami szerintem tök jó, csinálják, ha van rá lehetőségük, csak az életünket nem kéne ennyire bonyolítani ilyen apróság miatt. Nna, innentől ígérem, hogy vidámabb, és kevésbé viharos vizekre evezek.

Átlagos napjaim egy kis motívumát szeretném leírni. Szinte semmi házimunkát nem kell csinálnom (persze azért megkértek, hogy a cuccaimat ne hagyjam szanaszét), egyedül a kutyasétáltatásban kértek segítséget. Ezt azért tartottam fontosnak leírni, mert aki jól ismer, az tudja, hogy egy kutyát kb. meg se simogatok, közel se megyek hozzá, nemhogy sétáltatás. Bár azért a feladat nem különösebben nehéz, mivel szegény jószág 14 éves, majdnem süket és vak, ráadásul reumája van, ami miatt alig tud járni, leülni és lefeküdni. És szegényke már elfárad, mire kiérünk az utcasarokra, úgyhogy tényleg nem megerőltető.

A múlt hét szerdai nap nem annyira izgalmas délelőttje után szipi-szupi délután kövekezett. „Leugrottunk” Santa Cruzba, ami egy nagyjából másfél órás kocsikázást jelentett. Szinte végig az óceán partján vitt az utunk, egyszóval gyönyörű látványban volt részünk. Egy helyen meg is álltunk, néztük picit a kyteosokat. Megjegyeztem, hogy milyen király lehet kipróbálni, de a host mummym javasolta, hogy a kezdők menjenek délebbre. Ilyen északon ugyanis a víz nagyon hideg és veszélyes egy nem túl gyakorlott szörfös számára (mint én). Ja, és cápák is vannak. Egy tengerparti szakaszon kívül Santa Cruznak van egy közkedvelt vidámparkja. Azért most ne egy ilyen Disney Land szerű szuper helyet képzeljetek el. Van benne 85 éves hullámvasút, ami korától függetlenül nagyon király, meg jó pár más attrakció, egyeseken lehet rettegni, másokon szórakozni. Engem például meggyőztek, hogy milyen nagyon fun felülni egy Libegő-szerű (vagy sífelvonó-szerű) cuccra, ami aztán néhány méter magasan viszi az emberkéket keresztül az egész vidámparkon. Elindultunk a levegőben, és igen hamar rájöttem, hogy hülye ötlet volt hagyni magamat rábeszélni erre, sokkal szívesebben mentem volna keresztül a vidámparkon a saját lábamon. De mint azt tudjuk, az ilyenről csak két helyen lehet leszállni, a két végén, én pedig nem voltam közel egyikhez sem, úgyhogy maradtam a fenekemen, és erősen könyörögtem, hogy legyünk már a célnál. Bár lehet, hogy ezt a libegőzést azért kaptam, mert előtte berángattam Larkint az horrorkastélyba, amit szegény nem nagyon értékelt.

És végre megvannak a tantárgyaim. Többé-kevésbé. (Ezt csak azért írtam, mert ha valamelyik tantárgyból túl magas vagy alacsony szintű csoportba tettek, akkor változhat.) Íme: US History, spanyol, matek, women’s literature (nők irodalma), comparative politics (összehasonlító politika, de nem tudom, hogy ez értelmes-e magyarul), video production (video-készítés). Volt egy kisebb megbeszélés egy magyartanárral, Ms. Landdel a tárgyaimról, és nagyon kedves volt. Először meghallgatta, hogy miért szeretném kihagyni a természettudományos tárgyakat az órarendemből, és úgy tűnik meggyőztem, ezt a fenti lista is mutatja. Majd Saya (az ASSIST képviselő) bemutatott egy-két tanárnak. Vicces volt, mert az összes tanár benn volt a suliban, valamilyen elsősegélyes tesztet töltöttek ki, mindegyik a földön ült, érdekes volt azt látni, ahogy a tanárok izzadnak egy „dolgozaton”. Elsőként egy matektanárral találkoztam, mivel volt némi problémám a tananyaggal. Szeretném nagyjából azt tanulni, amit a többiek otthon ebben az évben, és a tanár mondta, hogy az ő tantárgya nagyjából lefedi a témaköröket, amikre szükségem van, de lehet, hogy egy picit alacsony lesz a szint. És ekkor: „De ha szeretnéd, megtanítom neked külön.” ??????????????!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mi van?? Egy tanár felajánlja, hogy megtanít nekem külön valamit, csak azért, mert otthon a különbözeti vizsgán majd szükségem lesz rá. Komolyan mondom, ezek a tanárok itt olyan tündériek, hogy az már hihetetlen. Egy picit dumáltam az igazgatóval, mondta, hogy ha van egy kis időm ugorjak be az irodájába dumálni. Ez itt így megy. Más tanár is felajánlotta, hogy ha bármi kérdésem/problémám van, akkor nézzek be hozzá, és segítenek.

Éééééééééééés még ugyanezen az iskolás-tantárgyválasztós-élménydús napon: BÚVÁRKODTUNK! Larkinnal, a host sisteremmel kipróbálhattuk a búvárkodást. Jó, azért még ne a korallzátonyok körül úszkálva képzeljetek el, hanem egy medencében. Ami mellesleg kb. négy méter mély. Nagggyon király! Én hihetetlenül élveztem az egész „órát”, bár a búvárkodni nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Szóval van az emberen egy mellény, amit meg lehet tölteni levegővel, vagy ki lehet engedni belőle. Bár ha kiengeded az összes levegőt, akkor ezerrel lesüllyedsz, ami a fülecskének nem finom. Ezt megtapasztaltam. A víz alatt kell valamennyi levegőt engedni a mellénybe, hogy tudj úszni. És innentől irányítani kell a légzést, mert ha nagy levegőt veszel, és benntartod, akkor szépen felhúz a felszínre, ha pedig jól kifújod, és nem veszel újra levegőt, akkor koppansz a medence alján. Én irtóra élveztem, bár a végén már remegő szájjal siettünk ki a medencéből, és álltunk be a tűzforró zuhany alá. Sajnos további tanfolyam nem lesz, mert kéne vennem egy négyszáz dolcsis felszerelést, amit aztán a súlyhatár miatt a repülőn nem is tudnék hazahozni. Otthon meg mihez kezdenék vele?

Voltam színházban is az elmúlt héten. Hát, nem mondom, hogy semmit nem értettem, de azt sem mondom, hogy nagyon tudtam, miről van szó. Néha otthoni színházban is előfordul, hogy nem lehet hallani vagy érteni dolgokat, nekünk pedig sikerült kifogni egy olyan darabot, ahol állandó jelleggel üvöltött legalább három ember, vagy nagyon hadartak. Plusz több mint három órás volt. Azért nagyrészt értem miről szólt, de ez egy színházi darabnál nem elég. Amúgy Pulitzer-díjas Broadway-siker, úgyhogy valószínűleg a nyelvi nehézségek miatt nem éltem át eléggé a dolgot.

Egyébként elég jól kezdek belejönni az állandó angol-beszélésbe. Egyre kevesebbet kell visszakérdeznem, viszont a kiejtéssel még vannak gondok. De biztos vagyok benne, hogy az idő elteltével javulni fog.

Sunny days, foggy days

„The coldest winter I ever spent was a summer in San Francisco.” (A leghidegebb tél, amit valaha átéltem egy nyár volt San Franciscóban). Nos, Mark Twainnek igencsak igaza volt, a nyár valóban nem túl meleg San Franciscóban, és az idő nagy részében köd van. Bár azért nem ennyire drámai a helyzet. Nagyjából 24 fok körül van a hőmérséklet, úgyhogy senki ne higgye azt, hogy egy folyton „Sunny” Californiában töltöm napjaimat. A város, San Francisco szerintem nagyon szép, bár én nem ott, hanem a Bay Area (a San Francisco-t körül ölelő terület neve) egy kisvárosában, Piedmontban lakom a host családomnál, ahol egy picit melegebb van, mint SF-ban.
Ittlétem első napján történt velem valami, amit muszáj leírnom. Az ASSIST képviselő a suliból átjött a host családomhoz, hogy találkozzon velem, és beszélgessünk. Ez számomra egészen furcsa, hiszen otthon nem igazán életszerű, hogy egy tanár elmegy a diák otthonába csak azért, hogy találkozzon vele. A tanárnő, Saya nagyon kedves volt, beszélgettünk, ismerkedtünk, hozott nekem pólót meg pulcsit a suli jelképével, érdeklődött az orientáció felől. Csodálkoztam, hogy mennyire közvetlen, de persze ugyanakkor nagyon tetszett is. Majd a host sisteremmel, aki egy évvel fiatalabb nálam, elkezdték kielemezgetni a suliban kialakult fiú-lány kapcsolatokat. Nem igazán vágtam, hogy miről beszélnek.
Az utóbbi napokban sokat ismerkedtem a környékkel, és hihetetlenül más itt minden. Egy ilyen „kisvárosban” négysávos utat még nem láttam. Az is igaz, hogy költöttek rá rendesen. Még az orientáción, mikor megjegyeztük egy ASSIST-os emberkének, hogy milyen jó az autópálya, elmondta, hogy ja, 1,4 milliárd dollárt költöttek rá. Hát igen, picit több forrásuk van, mint nekünk. Ugyancsak ő mesélt nekünk a fiáról, aki Boston mellett jár iskolába. Még az életében nem járt Bostonban, pedig húszpercnyire van tőle a város. Ez az amerikai társadalom egy rétegének a nagy problémája; nem mozdulnak ki. Szegény bácsi meg ott fényképezte az ASSIST-os diákokat, mondta, hogy majd elküldi a fiának, aki nagyon fog csodálkozni, hogy kik ezek a képen, hisz úgy néznek ki, mint az amerikaiak.
Bocs, egy picit eltértem a témától. Az én kisvárosomban amúgy nem sok a látnivaló, a kertes házakon, boltokon, éttermeken meg két mozin kívül nem sok minden van. Bár még az is lehet, hogy a mozik nem is ebben a városban vannak, mivel itt nincsenek feltüntetve a határok a városok között. Például van itt egy olyan utca, aminek az egyik oldala még Piedmont, a másik Oakland. Viszont tényleg rengeteg az étterem. Egy utcában van legalább három mexikói kajálda, nevetségesen közel egymáshoz. Amúgy kezdek nagy étterem-szakértővé válni. Még egy hét sem telt el, de már ettem egy mexikói és egy japán étteremben, egy spanyol tapas bárban, valamiféle kaviáros helyen, két olasz és egy francia étteremben, meg egy California Pizza Kitchen nevű helyen. Ja, és van egy új kedvenc italom, az Italian soda. Ez szódavíz, jég és valamilyen szirup keveréke. A szirup lehet vanília, mogyoró és bármilyen gyümölcs. Nagyon finom! A kaviáros étteremből pedig van egy érdekes élményem. Ez a hely az ún. Fairy Buildingben található, ami egy hatalmas piac, ezért az étterem egész apró, és a piacon sétálgatók belátnak. Szóval épp elkezdtünk enni, amikor az olasznak kinéző (valószínűleg tényleg olasz) pincér elkezdett énekelni. De nem ám akármit, hanem valamilyen áriát, teljesen tisztán, és jó hangosan. Naná, minden sétálgató ember megállt bámészkodni, az étteremben ülők meg teljesen ledöbbentek. A pasi meg csak nyomta olaszul jó pár percig. Persze a végén hatalmas tapsvihart kapott, én meg csodálkoztam, hogy egy ilyen ember miért is dolgozik pincérként.
Az elmúlt héten sétáltam a Berkeley Egyetem campusán, ami szerintem gyönyörű, bár az itteni diákok többségének érdekes a stílusa. Olyan hippisek. Ezért is csúfolják a várost „Bizarrkeley”-nek vagy People’s Republic of Berkeley-nek.
Eddig „csak” kétszer jutottam be San Franciscóba, ebből egyik alkalommal egy rövid városnézés céljából. Host anyummal körbekocsikáztuk a várost, és mesélt a különböző városrészekről. A Castroban élnek a meleg párok, a Sea Cliff a gazdagok helye, 2 millió dolláros házakkal, és valahol ott lakik Robin Williams is. Láttam néhány részét a Golden Gate Parknak, ami hatalmas, körülbelül akkora lehet, mint a Central Park New Yorkban. A parkban található az Academy of Science, ami azért érdekes, mert a tető ún. living roof. Ez azt jelenti, hogy kis dombok vannak a tetőn, földből, rajta fűvel. Ez biztosít az egész épületnek hőt, vizet stb. Elég érdekesen néz ki.
Utaztunk a Cable Car-on is, ami talán az egyik legismertebb látványossága San Franciscónak a Golden Gate Bridge mellett (ahová egyébként még nem sikerült eljutnom). Nagyon nagy élmény volt, lógtam le a kocsiról, ezerrel kapaszkodva, miközben a vezető a csengőjén mindenféle dallamot játszott, a megállóknál pedig közölte, hogy csak nőket hajlandó elvinni.
Vasárnapra az egyik diák családja szervezett nekem egy találkozót a házukban, meghívták pár jövendő osztálytársamat. Kedvesek voltak, de ez még csak egy röpke ismerkedés volt, az egész csak rövid ideig tartott, ezért nem is nagyon tudok most ennél többet mondani róluk. Ja, és Új-Zélandot Ausztráliával azonosítják, de ezt elnézzük nekik.

Ezerrel közeleg az iskolaév, még van egy csonka hetem arra, hogy kiélvezzem a szünetet és a szabadidőt. Majd jelentkezem az újabb fejleményekkel, csütörtökön derül ki, hogy mik lesznek a tantárgyaim. Júújjj, de izgis!!!

Boston, orientáció

Tegnap megérkeztem az első host családomhoz. Nagyon jófejek, már most beterveztek nekem egy csomó programot. A host sisterem, Larkin tegnap azonnal elvitt sétálni a kisvárosban, ahol laknak, és ami egy nagyon szép hely. Mindenhol csupa zöld és színes növények, szépen ápolt kertek, és tipikus amerikai kertvárosi házak.

Az előző három napot Connecticutban, egy bentlakásos iskolában töltöttük az ASSIST Orientáción. Közben rájöttem, hogy nem nagyon lennék képes bentlakásos iskolába járni, engem már a második nap frusztrált az, hogy egy iskolában lakom 120 másik emberrel. Biztos ennek a fajta sulinak is megvannak az előnyei, de nekem valahogy jobban bejön a család, az, hogy délután eljárhatok bárhova. Az orientáció első napja csupa játékból állt, de mi, magyarok végigszenvedtük az egészet, mivel előző éjjel nem sokat aludtunk, ráadásul 32 fok volt nem kevés párával, és a játékokat mind a gyönyörű, napsütötte, tűzforró focipályán játszottunk. Ja, és ennyi bogárral én még életemben nem találkoztam. Így az első nap nem telt olyan szuperül, viszont a második hihetetlenül jó volt. Először Bostonba mentünk városnézésre, 1600-as évek beli, bostoni ruhákba öltözött idegenvezetőkkel. A mi idegenvezetőnk állati jól mesélt, rengeteget nevettünk, és egy pillanatra se lehetett megunni. Ezután volt némi shoppingolás, meg kajálás, majd Cambridgeben, a Harvard Egyetemen volt még egy idegenvezetés. (Ezt Hahvahd tournak nevezik, mivel a helyiek így ejtik a Harvardot. Elég furi.) Ezután még egy kis shopping következett, és a nap végére egy picit ki voltak akadva a lányok (én nem annyira, bár azért nekem se tetszettek a dolgok), mivel addig kb. háromszor akartak átverni. Kétszer próbálkoztak a boltban nem odaadni a visszajárót, viszont engem a Harvardon akasztottak ki eléggé. Az idegenvezető lány elvitt minket egy boltba, ami állítólag a „hivatalos Harvard-shop”-nak számított. Én nagyon szerettem volna venni egy pulcsit, de az M-es akkora volt rajtam, mintha XL-est vettem volna fel, úgyhogy hagytam az egészet. (Amúgy a pulcsi negyven dollárba került.) Úgy döntöttünk, hogy átmegyünk egy másik boltba, amit út közben láttunk, mivel az is hivatalos Harvard shop-nak tűnt. Itt ugyanazt a pulcsit, amit a másik boltban láttunk 35 dolcsiért adták, plusz volt még vagy négy másik színben és minden méretben. Végül itt vásároltam, bár eléggé csalódottak voltunk, hogy az idegenvezető is átver minket. Mindent összevetve (és a kis felháborodásokat leszámítva) én nagyon élveztem az egész napot. Este Mr. Stanley, az ASSIST elnöke és az orientáció vezetője megköszönte nekünk a hozzájárulásokat az amerikai gazdasághoz. Az utolsó nap fejtágítással telt, elmondták azt, amit már mindenki tudott, majd este megtartottuk az Entertainment Evening-et. Nagyon jó produkciókat láttunk, és szerintem a mi slide shownk is tetszett mindenkinek. Másnap már csak egy röpke hét órás út volt hátra, hogy elérjem a final destinationt, Oaklandet. Eléggé szenvedtem az úton, mivel nem nagyon voltam hozzászokva az Economy Classhoz. Ez azért van, mert a Budapest-Boston repülőúton valami véletlen folytán a Business Classra raktak minket. Szép kis luxus volt.

A kajáról csak annyit, hogy tényleg borzalmas, se íze se bűze semminek, viszont rendesen kalóriában dúsak. Szinte minden gyümölcs génkezelt, én olyan barackot, amit Bostonban adtak még nem pipáltam, nem is tudtam megenni.

Az emberek, akikkel eddig találkoztam mind nagyon barátságosak, mosolygósak és segítőkészek voltak, egyszóval eddig minden teljesen rendben ment. Nos, ez az én kis kalandom kezdete, és izgatottan várom a folytatást.

A legelső

Hellóka mindenkinek. A következő tanévben az Oakland-i Head-Royce Schoolban fogok tanulni, és az itt szerzett tapasztalatokról, élményekről írok majd a blogomban.

Még 8 nap van hátra az indulásig, és én már kezdek izgulni, mert még egy rakás elintéznivaló lenne, arról nem is beszélve, hogy gőzöm sincs, hogy fogok beférni a bőröndjeimbe (körülbelül öt kiló ajándékot viszek, szóval rendesen fel leszek pakolva). Eddig életemben egyszer utaztam repülőn, akkor is a szüleimmel, ezért egy picit félek, hogy boldogulok majd a reptéren. Szerencsére nem leszek egyedül, hisz Magyarországról négyen kaptuk meg az ösztöndíjat, rajtam kívül Adél, Luca és Lilla.

Ha minden jól megy, jövő szombaton este (ottani idő szerint) már Bostonban leszünk az ASSIST orientáción, ami egy négy napos rendezvény, és utána mindenki buszozik, vagy épp röppen tovább a saját sulijába (jómagam valószínűleg a legmesszebb, hisz a Boston-San Francisco távolság röpke hat órás utat jelent).

A sulimról egyelőre csak röviden, mert még én se tudok sok mindent. Nos, ez az iskola nem bentlakásos, ami azért fontos jelen esetben, mert a 88 ASSIST iskola jó része az. Eddig körülbelül ennyi, amit az iskolámról tudok (mondtam, hogy nem lesz sok), valamint azok az információ morzsák, melyeket a suli honlapjáról csipegettem fel. Tekintve, hogy az iskola bejárós, host családoknál fogok lakni. Szám szerint háromnál. Most tutira leesett az állatok, hogy „Nem mondod, háromnál?”. Legalábbis erre következtetek azoknak a reakciójából, akinek személyesen mondtam el. Szerintem ez egyáltalán nem gáz, mivel biztosan sok különböző élményben lesz részem mindhármuknál, és megtapasztalhatok három más-más családi életet. Az első családomat már ismerem is, és naggggyon jófejnek tűnnek (legalábbis a host mummym, meg a host sisterem, mert eddig csak velük leveleztem).

Ezúton szeretnék bátorítani mindenkit, akiben egy kicsit is felmerült az, hogy jelentkezik valamilyen ösztöndíjra, hogy jelentkezzen. Ha bármiben segíthetek, akkor várom az emilkéket, vagy commenteket, szívesen válaszolok minden kérdésre, ami felmerül az ASSIST-tal, vagy az EVIME ösztöndíjjal kapcsolatban.

És ha addig nem is, Boston után jelentkezem. Pussz.