Head-Royce School

Nos, itt az ígért másik bejegyzés a szünet utolsó, és az iskola első napjairól. Úgy éreztem, hogy muszáj egy bejegyzést írnom ezzel a címmel, mivel eddig minden ASSISTos diák, akinek olvastam a blogját (beleértve a tavalyiakat is) készített bejegyzést az iskolája címével. Ezt nem hagyhattam ki.

Jelenleg rettenetesen el vagyok foglalva, mert nagyon gyorsan ki kéne olvasnom két könyvet. Az egyikkel elég szépen haladok, viszont a másikat még el se kezdtem. De azért a tanárok aranyosak, mondták, hogy ne izguljak, ha nem sikerül teljesen a végére érnem a dolognak.

Így utóbbi napjaim sok olvasással teltek…éééééééés koncerttel. A San Francisco-i Outside Lands nevű rendezvény egy napjára volt jegyünk, és úgy volt, hogy látni fogjuk a Black Eyed Peast vasárnap. De sajnos Larkin elnézte a napokat, és a BLEP nem vasárnap, hanem szombaton lépett fel. Ez azért elszomorított, mert a vasárnapi felhozatalt nem nagyon ismertem. Amúgy az Outside Lands egy picit hasonló a Szigethez. Valójában egy három napos rendezvény, minden nap egy rakás koncerttel és előadóval. Szóval mi vasárnap mentünk Larkin hat barátjával. Sikerült kifognunk eddigi ittlétem leghidegebb napját (előző nap kb. 34 fok volt), úgyhogy mikor reggel kiszálltam az autóból a Golden Gate Parkban (ahol az Outside Lands-t tartják), máris elkezdtem fázni. A nap során összesen öt koncertet néztünk meg. Az első (Cage the Elephant) nagyon rock volt. Kicsit nevettem is, mert arra gondoltam, hogy ha Tina velem lenne, most valószínűleg fetrengenénk a röhögéstől. Tényleg vicces volt egy rákvörös fejű, idegbeteg módon rángatózó, számomra üvöltő (ez amúgy ének akart lenni), haját rázó énekest nézni egy órán keresztül. A második koncert az Atmosphere volt (ez pedig nagyon rap), amit nem élveztem jobban, mint az elsőt. Egy rövidgatyás magyarázott a színpadon valamilyen „dallamra”, és minden második szava az F betűs angol káromkodás volt. Attól függetlenül, hogy ezek nem annyira az én zenéim, mindenképp nagy élmény volt, de azért több koncertjükre nem mennék el. És ezután történt meg velem életem egyik legmegdöbbentőbb dolga. Épp azon tanakodtunk, hogy hova menjünk, amikor odajött hozzám egy tök ismeretlen nő, és elkezdett beszélni valamiről. Egy picit lefagytam, nem értettem mit akar tőlem. Gyorsan még egyszer elnézést kért a zavarásért, mert szerintem életem legbutább/legellenségesebb arckifejezését produkáltam. Nem is értem, miért döbbentem le ennyire. Ekkor odajött Larkin segíteni, és a nő még egyszer megpróbálta elmagyarázni, mit akar, ekkor már értettem is. Valamilyen New York-i fotós képviselője, és esetleg én modellt állhatnék a fotósnak... Naná. :D Megadott egy e-mail címet, hogy ha érdekel, lépjek kapcsolatba vele. Larkin (aki egyébként modellkedik), meglátta a fotós nevét, és teljesen odavolt, hogy hogy imádja. Meg szerintem kicsit érzékenyen érintette, hogy hozzám jött oda a csaj, és nem hozzá. Aztán azt is megtudtam, hogy a fotós direkt nem igazi modellekkel dolgozik, hanem csak úgy összeválogat fiatalokat. Ja, és főleg meztelen fotókat készít! Jippí… Ez teljesen feldobott. Számomra a világ legképtelenebb dolga lenne, ha New Yorkba repülnék, hogy modellt álljak egy fotósnak… Aki főleg meztelen fotókat készít! Mindenesetre nehéz lesz meggyőzni modellszakmában jártas host családomat, hogy egy pillanatig nem fontolgatom az ajánlatot. A következő koncerten a Modest Mouse elnevezésű együttest néztük meg. Ez már egy fokkal jobban tetszett, mint az előzőek. Innentől kezdett javulni a kedvem, az M.I.A. nevű énekesnő koncertjét már élveztem is, attól függetlenül, hogy szegény olyan nagyon elfáradt, hogy az egy órás koncertből háromnegyed órás koncertet csinált. És innentől kezdve úgy álltunk, mint a heringek, amíg elérkezett a nap csúcspontja: Tenacious D!!! Bizony, jöttek a kerek rockerek, és másfél órán keresztül nyomták. És hihhetetlen jó volt. Főleg, mivel ismertem a legtöbb számukat, és srácok, ezt csakis a balatoni nyaralásnak köszönhetem. A koncert végén Jack Black bedobta a pengetőjét, a pólóját és a naciját. Egyiket se kaptam el, de azért a pengetőnek örültem volna a legjobban. :D Este háromnegyed tízkor beszálltunk, vagy inkább beájultunk a kocsiba, mivel olyan háromnegyed négy körül ültünk utoljára, szóval egy picikét elfáradtunk.

És elérkezett a suli első napja. Kevesebb, mint két óráig tartott, de ez a két óra igazi rohanás volt. Először leültem a többiekkel, de nem ismertem az embereket, úgyhogy volt, akinek én mutatkoztam be, volt, aki bemutatkozott, és volt, akit bemutattak. A második perc után már nem is kérdeztem vissza, ha nem értettem egy nevet, mivel pár másodpercen belül elfelejtettem, hogy ki kicsoda. Ezen felül erősen igyekeztem nem kétszer bemutatkozni valakinek. Kénytelen leszek fogni az évkönyvet, és bemagolni a neveket. Megkaptam az órarendemet, és szerintem jól jártam, mivel három nap az utolsó órám lyukas óra. Az advisorom, Mr. Vann, aki egyébként irtó rendes, a nap végén körbevezetett a suliban. Mikor a matektanárt kerestük a szomszéd teremben találkoztunk egy másik tanárral, aki éppen elektromos gitáron nyomta ezerrel a rockot. Annyira édes volt, ahogy benéztem a terembe, és láttam, hogy ott áll, és gitározik. Szerintem ebben az a szép, hogy ez mindennapos itt, és ha bármi ilyen jellegű dolgot csinálsz, akkor nem röhögnek ki, nem néznek hülyének, nem szólnak rád, hogy ne zajongj, vagy ne zavarj másokat. Az biztos, hogy igen toleránsak, megértőek, közvetlenek és nyitottak. Visszatérve az advisoromra, az megint csak érdekes, hogy egy tanár egy diáknak megmutatja az osztálytermeket, majd azt is megígérte, hogy utánanéz a könyveimnek. Egyszóval mindenki segít, ahol tud, de ez nem csak az én irányomban van így, megkértek minden diákot, hogy ha bármi problémájuk akad, akkor nyugodtan menjenek, és kérjenek segítséget. Találkoztam az összes tanárommal, a US History tancsit leszámítva nagyon aranyosnak tűntek. Mikor mondtam a többieknek, hogy Corey (egy rakat tanárt a keresztnevén szólíthatunk, és mindegyiknek úgy köszönünk, hogy hi) a töritanárom, kicsit érdekes reakciókat tapasztaltam. Néhányan azt mondták, hogy "érdekes" ember… Hát majd meglátjuk. Az órán mondta, hogy szeret viccelődni meg szívatni. És ha szívat, az minden esetben azt jelenti, hogy szeret téged. Ez furi. Én, ha szeretek valakit, akkor puszit adok neki, vagy megölelem, de hát mindenki máshogy mutatja ki az érzelmeit. Egyébként ő is jófej volt, mondta, hogy ha nem olvasom el a nyári kötelező olvasmányt (The Miracle Life of Edgar Mint), semmi probléma, ha esetleg van időm, nézzek meg a neten egy összefoglalót róla. A Women’s Literature tanár, Ms. Land szintén nagyon megértő. Odajött hozzám, kérdezte, hogy haladok a könyvvel (Infidel = Hitetlen), és mondta, hogy nem probléma, ha nem végzek vele jövő hétre. És külön odajött hozzám, kérte, hogy ha valamit nem tudok, vagy nem értek, akkor szóljak, és segít. Egyébként a könyvet nagyon élvezem, ajánlom mindenkinek, elég tanulságos. Ja, és kaptunk házit. Az egyik kérdést leírom, mert szerintem érdekes: What is stereotype and what is legitimate based on your reading experience? (Mi a sztereotípia, és mi legitim az olvasmány alapján? Bocs, fordításban nem vagyok jó.) Otthon eddig nem igen kaptunk ilyen jellegű kérdést az olvasmányhoz, el fog tartani egy ideig, amíg hozzászokom, hogy az esszékérdésen gondolkodni is kell, nem csak a jegyzeteimet összefoglalni. :D

Délelőtt volt suligyűlés, ahol bejelentették, hogy van idén néhány új tanár és diák, de csak egyet szeretnének megemlíteni, az ASSIST cserediákot. Kösz. Négyszáz ember előtt fel kellett állnom és integetnem. Kellemes volt. De tényleg mindenki nagyon kedves, megtapsoltak, és remélhetőleg a következő hetekben sikerül kicsit szorosabb kapcsolatot kialakítanom az osztálytársaimmal. Erre a következő két napban remek lehetőség kínálkozik, de még nem árulom el, hogy mi ez a lehetőség. Legyen meglepetés.