Vizsga

Jajjajj, bocsánat, hogy ilyen sokáig nem írtam már megint, de mentségemre legyen mondva, hogy csütörtök délutánig vizsgáztam, meg tanultam (pontosabban fordított sorrendben). De most már szünet van, véééégre! Ott hagytam abba múlt hét előtt nem kevés idővel, hogy átköltöztem a második családomhoz. Viszont sajna ez nem lesz hosszú élménybeszámoló, mivel az azóta eltelt idő nyolcvan százalékát iskolában, tanulással, meg vizsgákon töltöttem. A maradék húszat pedig alvással, evéssel, meg edzéssel. De izgis!

Bár azért történt velem egy-két izgalmas dolog is. Többek között ültem egy autóban, amiben NEM automata váltó van. Már azt hittem, hogy ezen a kontinensen az ilyen dolog ötven éve elavult. Amúgy a kocsi a családomé, nem mellesleg egy Mini Cooper, ami az én kedvenc autócskám. Ezek mellett cabrio, tök jó volt, amikor hátratolták a tetőt, leszámítva, hogy majd szétfagytam. Viszont nagyon keménynek néztünk ki. :D Ezek mellett megsütöttem életem első (magyar) almáspitéjét. :D A host anyum és tesóm segítségével. Azt nem tudom, milyen lett, mert ajándékba sütöttem. Eleinte úgy volt, hogy kivesszük a tepsiből, és felvágjuk, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk, ha darabkákra esne szét, így inkább tepsistől adtam oda. Kinek? A host anyu #1-nak. Szóval találkoztam Jenniferrel, az első host anyukámmal, aki meghívott ebédelni. Nagyon jó volt, furcsa, olyan érzésem van, mintha már egy hónapja elköltöztem volna. Sokat dumálgattunk, megbeszéltük, hogy Larkinnal miért nem jöttünk ki (enyhe kifejezés). Tényleg jó volt találkozni vele. Majd ezután egy frizurára (pontosabban egy hajvágásra-szárításra) voltam hivatalos a Seven 7 Salonba, ami már nagyon időszerű volt, mert majdnem 5 hónapja jártam utoljára fodrásznál. Kicsit furcsa élmény volt; az egész hely olyan „Az ördög Pradát visel”- feelinget ébresztett bennem, csak hajban.

Azért a vizsgáról is kell írnom egy picit, mert eléggé érdekesen oldották meg. Tehát az egész Upper school a tornateremben írja a vizsgát. Á, nem különösebben stresszelős érzés megközelítőleg 250 állatira ideges, „a maradék másfél percben még át kell néznem az egész éves jegyzeteimet, te tudod, hogy George Washington mit csinált 1792. dec. 3-án, Uramisten nem tudok semmit…” emberrel várakozni húsz percen keresztül arra, hogy elkezdődjön a vizsga. DE túléltük! Legalábbis én. Eredményeket nem tudok, majd januárban, addig legalább nyugi van. Most hihetetlenül felszabadultnak érzem magam, annak ellenére, hogy nagyjából száz egyetem honlapját kéne átböngésznem a szünet alatt, meg el kellene kezdeni készülnöm a tavaszi SAT vizsgára. Yesssssss.

Pénteken megnéztem a sulim Holiday Programját, ami nagyjából abból állt, hogy az alsó tagozatos gyerekek zenéltek és énekeltek. Olyan cukik voltak! Persze azért a gimnáziumi kórus is énekelt. Van ez a dal, aminek a Nemzeti időjárás jelentés a címe, és nagyon vicces. Sajna csak egy elég béna videót találtam róla, ráadásul annak nem olyan érdekes, aki nem beszél angolul, de én majd meghaltam a röhögéstől, szóval, akit érdekel, az nézze meg. (Nagyjából annyi az egész, hogy eléneklik, hogy az ország különböző részein borzalmas időjárás lesz, tornádó, hóesés, valószínűleg az iskolák is bezárnak majd. Ezek után mindig visszatérnek arra, hogy „Viszont California napos és enyhe lesz”. Már megint tetszett a sulis program, én már csak ilyen perverz vagyok. :D Itt a videó.

Asszem ennyi volt a heti történés. Viszont indul a téli szünet, és a családommal rendkívül sok érdekes program vár rám, legalábbis ez a hír járja. Ígérem, igyekszem mindenről beszámolni.

Ja, és a sulim honlapján van egy új link a YouTube-ra, ahol egy csomó iskolai eseményt meg lehet már nézni. Köztük a Head-Royce School jazz zenekara és énekesei fellépését a Yoshi-nál (Hálaadás c. bejegyzésemben írtam róla). Bátran klikkeljetek a jobb oldali hasábban a Kedvenc oldalaimnál az iskola weboldalára, vagy erre a linkre, ha bele akartok nézni, és hallgatni. Szerintem nagyon profi előadás volt, ráadásul ebben a szusi bárban rendszeresen nem akármilyen jazz zenészek lépnek fel. (Sajnos a Feeling good c. számnak az eleje lemaradt a videóról.) Itt a honlap.

Elköltöztem

Vuhúúúúúúúúúú, izgis hét. Bár mielőtt még belevágok ebbe a hétbe, tartozom egy kis hálaadási beszámolóval, tekintve, hogy az előző bejegyzést pont Hálaadás előtt írtam. Tehát, nagy főzőcske volt, de én nem nagyon tudtam segíteni, úgyhogy csak tévézgettem, stb. Aztán estére megérkezett a család, az összes testvér, apuka, minden más hozzátartozó. Persze sikerült akkora pulykát sütni, hogy csak az egyharmadát vágták fel a kajához kilencünknek, és annak az egyharmadnak a felét vagy valaki hazavitte, vagy kidobták. Ilyen pazarlást. Mondjuk a kaja fincsa volt, nekem nagyon bejött a vörösáfonyaszósz, viszont a krumplipüré tekintetében szegény amerikaiak némi oktatásra szorulnának. Evés után következett a másik hálaadási tradíció, a tv nézés. Meg még egy kis kaja. Ettünk tökös pitét tejszínhabbal meg vaníliafagyival, nagyon ízlett. Közben meg megnéztük a Fel című filmet, ami egy nagyon cuki animációs Pixar film, persze kisgyerekeknek készült, ehhez képest vagy háromszor majdnem elsírtam magam, mivel érdekes módon helyenként szomorú részei is voltak. Olyasmi volt, mintha Mufasa háromszor halt volna meg az Oroszlánkirályban. De azért tetszett.

Szombaton pedig jégkorizni mentünk, bemutattam bámulatos tudásomat. Asszem az utolsó öt percben már elengedtem a falat. :D Este pedig átjött három osztálytársam, meg Ms. McKenna két barátnője, és megnéztük a TWILIGHT-ot (Alkonyat, egy vámpíros-vérfarkasos tinifilm, amiért megőrülnek a lányok, mivel a főszereplő pasi egész jól néz ki)!!!! Még mindig nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, hogy tetszett-e vagy nem, de abban biztos vagyok, hogy ez az este egy mérföldkő az életemben. Ja, meg láttam a Karácsonyi éneket. Egész jó volt, bár nem értettem olyan sokat a Jim Carrey akcentusa miatt.

A szünet után visszatértünk a rendes kerékvágásba, hát nem semmi, mindenki tiszta idegbaj, mivel közelednek a VIZSGÁK! Az egész eddigi anyagból. De persze annyi a házit adnak a tanárok, hogy még csak véletlenül se legyen időnk készülni. Jó, kivéve a spanyoltanárt, ő tisztára aranyos, egész jövő héten nem ad házit. Most már nagyon várom, hogy vége legyen a jövő hétnek, ami borzalmas lesz, és utána meg már csak egy hét, amikor vizsgázunk, aztán szünet!!! Jeeeeeeeeee, már úúúúúúgy várom.

A múlt hét kiemelkedő pontja volt a SENIOR DINNER (végzős vacsora), ami egy formális esemény, a végzősök mindenféle elegáns rucit öltenek, és a TANÁROK szolgálják fel a vacsit. Közben persze a tanárok végig hülyéskednek meg minden. Szerintem ez hihetetlen aranyos tradíció, egészen odavoltam, mikor beléptünk, ott állt az iskola igazgatója, mint host (vagy mi a hostess hímneme). A férfitanárok pincérkedtek, a nők pedig a tányérokat tették tele kajával. Komolyan mondom, ezek a tanárok egészen elképesztőek. Mondták is, hogy azért ilyet máshol nem találni. Ez így igaz. A vacsora abból állt egyébként, hogy vacsoráztunk (különös, nem?), aztán a többiek természetesen megtalálták a legjobb helyet a fényképezkedésre, az udvart. Volt legalább öt és fél fok (és minden nap itt nyomják nekem, hogy ez California, itt soha nincs túl hideg), úgyhogy felettébb kellemesen éreztem magam egy combközépig érő ruhában vagy húsz percen át. De ettől függetlenül igen fun este volt.

És szombaton pediiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiig ELKÖLTÖZTEM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Persze azért a könnyes búcsúzkodás elmaradt (egyelőre), mivel kb. tíz percnyire lakunk egymástól, és akármikor átmehetek hozzájuk.

Most már itt ülök a második host családom (egészen apró) házában. A kutyus, gőzöm sincs milyen fajta, de picike, meg itt nyöszörög, hogy adjak neki kaját. Ha jól meggondolom egész nap itt nyöszörgött kajáért. Amúgy totál odavagyok most ezért a kutyusért, Rubyért, mert szerintem ő a világ legpihe-puhább kutyuskája, és a lábamhoz dörgölőzik, ha megsimizem. Esélyleső. Így tehát van új szobám is, ami kb. ötödakkora, mint az előző (bár ez nem nehéz) viszont legalább vannak benne színek. Az egész ház nagyon szépséges, a család pedig nagyon aranyosnak tűnik. Költözés után beautóztunk a citybe (San Franciscoba), karácsonyfát venni. Ja, igen, itt úgy működik, hogy decemberben az első vagy második héten felállítják a karácsonyfát, meg feldíszítenek mindent, aztán újév után leszedik az egészet. Hát nem szomorú??? Szóval bementünk a városba, először megnéztük két nagyon drága luxushotelben a karácsonyi dekorációt. Az egyiktől lehidaltam. Felépítettek egy mézeskalács házat, amiben lehetett mászkálni. Hatalmas volt, és annyira aranyosan volt megoldva, felállítottak benne egy modellvasutat, az ösvény barnacukorból készült, a vonat alagútja meg habcsókból. Szóval nagyon tetszett. Ezek után megérkeztünk a „karácsonyfa-áruldába”, ahol vagy negyvenezer fa volt kirakva, fél méterestől hatalmasig. Nem is tartott sokáig kiválasztani, és tényleg nagyon szép fát vettünk. Mondjuk utána a vezetés nem volt egyszerű, meg egy parkolóházba se tudtunk bemenni, mert a kocsi tetejére volt felszerelve a fa. Favásárlás után vacsiztunk egy angol pub-szerű étteremben. A család nagyon imádja Angliát, tavaly fél évig éltek Londonban. Nagyon jókat beszélgettünk, aztán este itthon is vagy éjfélig folytattuk a csevegést. A host öcsim, Taylor (ő is 11-es, mint mindegyik host-testvérem) szintén nagyon kedves. Asszem még nem mondtam, hogy együtt vagyunk spanyolon. Szóval eddig nagyon tetszik minden az új családomnál, remélem, a folytatás is szuper lesz!

Még a karácsonyról annyit, hogy ez tényleg olyan, mint a filmekben. Hihetetlen. Minden házon hatezer égő világít, egészen extrém díszítéseket is látni. És mindenki megőrül. A töritanárom pl. minden nap karácsonyos nyakkendőben jön suliba. És mondta, hogy összesen 31 darab KARÁCSONYI nyakkendője van, december minden napjára!!! Atyaég!

Képek a senior dinnerről a webalbumban!

Nem jott a Mikulas

Nem bizony. Azert nem semmi, felkel az ember hatodikan, korulnez, es latja, hogy NEM hozott ajit a Telapo. Nem tudom, mi tortenhetett vele, eltevedt utkozben, vagy mi? Mindegy majd huszonotodiken. Jelenleg graphics oran ulok, es az eg vilagon semmi dolgom nincs. Ez igy a vizsgak elott egy hettel hihetetlen idopazarlasnak tunik. :(
Ja, amugy tiszta arik itt. Mindenki nyomja ebben a suliban a dumat, hogy hat igen, azert ez nem a napos California, neha hideg is van, DE soha nem esik a ho. Aha, aha. Nem kene ilyen buszkenek lenni. Ma reggel nagyjabol ot percnyi autoutra innen havazott. De nem csak ilyen apro hopelyhek ket percig, hanem vastagon all a ho. Ezt onnan tudom, hogy reggel lattam egy
autot hoval boritva. Es most mindenki "odautazik", hogy megnezze, mivel itt nem nagyon latnak havat. En meg orultem, hogy vegre lesz egy evem ho nelkul. A legjobb az egeszben az, hogy a tanarok mondtak, hogy ilyen harminc eve nem volt. Jellemzo. Harminc eve nem volt, de ha en idejovok egy nyavalyas evre, akkor egybol elkezd havazni. Ezek mellett azt is elmagyaraztak negyvenszer, hogy nem kell ide telikabat, mert sosincs olyan hideg. Ma reggel meg harom fok volt. Nekem meg nincs telikabatom, mivel mondtak, hogy nem kell. Remek, mi? Ennel csak januarban meg februarban lesz hidegebb. Kosz. Szerintem az "itt nem lesz olyan hideg"-et valamiert nem Magyarorszagra, hanem inkabb Alaszkara nezve talaltak ki. En meg megfagyok.
Ja, jon a hosszabb, vidamabb bejegyzes nemsokara. Pussz.

Hálaadás

Találó cím, mi? Bizony, Hálaadás van. Hogy elment az idő! És vagy két hete nem írtam a blogba, amiért ezúton is elnézést kérek. Bár mentségemre legyen mondva, hogy annyira nem történt sok érdekes dolog múlt héten, ezen a héten meg zéró szabadidőm volt blogot írni.

No, de ne szaladjunk annyira előre, a múlt héten még suliba jártam. Megvolt az első vitánk törin. Ez most nem azt jelenti, hogy csúnyán összevitatkoztam valakivel az osztályban, hanem hogy volt egy szervezett vitánk. A tanár megadott egy témát (A Függetlenségi háború után az Egyesült Államok alkotmánya Locke-i társadalmat hozott létre – Locke egy filozófus volt), és ezt a témát kellett az egyik csapatnak alátámasztania, a másiknak pedig támadnia. Nekem támadnom kellett a témát a nők jogain keresztül. A vitát nem élveztem különösebben, egyrészt mert iszonyú kevés időnk volt a felkészülésre, másrészt mert a vita mindenkinek abból állt, hogy elhadart valami szöveget, amiből kukkot sem értettem. És még csak nem is nyertünk. :(

Az utóbbi időben sokat olvasok magyar híroldalakat az interneten (index, origó), és hihetetlen, hogy minden harmadik cikk a H1N1-ről szól. Ahogy elnézem, otthon kezdenek eldurvulni a dolgok. Itt nem olyan vészes, bár mindenki retteg, főleg mert nagyon nagy a hiány az oltóanyagban, egy csomó kisgyerek van várólistán, ráadásul az ötven és hatvanöt év közöttiek nem is jogosultak az oltásra. Itt az egész dolog egyébként máshogy működik, az oltásra jogosultaknak nem kell fizetniük az oltásért, mivel ők az orvosért fizetnek, az oltást meg ingyen kapják, mivel az a lényeg, hogy minél több „veszélyeztetett” megkapja. Aki meg nem jogosult, az ha fizetne se kapja meg, mivel nincs oltóanyag. Tényleg nagyon félnek amúgy. Már vagy két hete meg vagyok fázva, ami köhögéssel jár. Szóval köhögtem egyet a suliban, majd viccesen megjegyeztem, hogy „hülye disznóinfluenza”, erre mindenki ijedten hőkölt hátra, hogy „influenzás vagy?”. Naná, influenzás vagyok, csak gondoltam, hogy bejövök a suliba, hátha meg tudok fertőzni egy-két embert. De a legviccesebb az, ha csak simán köhögök. Erre mindenki ilyen sanda szemmel néz rám, hogy „beteg vagy?”. Erre azt kell válaszolni, hogy nem, nem vagyok disznóinfluenzás. Én amúgy biztonságban vagyok, mert megkaptam az orrba-oltást. Természetesen nem szúrtak bele az orromba, hanem ez olyan, mint egy orrspray, legyengített vírust juttatnak az orr nyálkahártyára, onnan szívódik fel. Megjegyzem, sokkal kellemesebb, mint egy oltás. Picit rossz íze van úgy tíz percig, aztán ennyi. Az oltás meg még két napig fáj. A suliban néhányan megbetegedtek már az új influenzától, és azt mondták, hogy nem kívánják senkinek, mert kb. egy hétig meg se tudtak mozdulni. Szóval mindenki vigyázzon magára otthon!!!!

Hétfőn megnéztem a sulim jazzbandáját egy jazzbár-sushiétteremben. Ott játszanak minden évben, a hely neve Yoshi’s. Fúúú, nagyon profik voltak. A zenekar hihetetlen jól játszott, mindegyikük nagyon tehetséges, és néhány iskolatársam énekelt. Le a kalappal, olyan hangok vannak itt, hogy elakadt a szavam. Nagyon színvonalas volt, az egész étterem tele volt. Az mondjuk érdekes volt, hogy az elején odajött hozzánk egy pincércica, hogy ja, amúgy kötelező egy italt fogyasztani. Rendeltem egy mokkát, ami volt vagy másfél deci, és öt dolláromba került. Pingyurkát leesett az állam. De kit izgat, a

koncert tényleg elképesztő volt. Sikerült egy videót csinálnom, ezen két osztálytársam, Jordan és Avery énekelnek.

Kedden pedig átköltöztem Ms. McKennához, akik Hálaadás alatt látnak vendégül. Nagyon aranyosak, a férje, Paul nagyon jó fej, a két kislánya pedig nagyon édes! Asszem az egyik még óvodás, a másik pedig kisiskolás. Első este átjött három junior (11-esek), Taylor, a második host-tesóm, meg még két másik osztálytársa. Pizzáztunk, meg filmet néztünk. Nagyon arik, remélem a Taylorral jobban fog működni a host-tesó dolog, mint Larkinnal.

Ja, és voltunk shoppingolni, tiszta élvezet Jingle Bells-re vásárolni. Meg vannak ezek őrülve, már Halloweenkor is minden fel volt díszítve kis karácsonyfákkal, most meg már mintha két nap múlva Karácsony lenne. Bár ez otthon is így működik.

A csütörtöki nap pedig Hálaadás, ami tulajdonképpen abból áll, hogy összegyűl a család, és esznek. Sokat. Itt is nagy a készülődés, annyi kaja van, hogy az egész amerikai hadsereget jóllakathatnánk vele. Hát ez van, meg kell birkózni a nehézségekkel. A sulim nagyon rendes, meg volt tiltva a tanároknak, hogy házit adjanak. Ezt otthon is tudnám értékelni egy-két ünnep alatt. Remélhetőleg valamikor lesz lehetőségem megnézni a Karácsonyi ének c. filmet. Host mummym nem volt hajlandó elvinni, mondván, nem szeretné látni, hogy Jim Carrey hülyét csinál a meséből. Larkin meg mondta, hogy a Disneyt nem is szereti, főleg nem a feldolgozásokat. Így viszont már mindent értek vele kapcsolatban. Hogy lehet Disneyt utálni????? Kb. csak azért, mert a Pixar itt van Oaklandben, szóval azt szeretjük, Disneyt meg nem...? (Egyébként a Pixar a Disney-é) Nekem meg az a véleményem, hogy a Pixar aranyos, meg szeretem, de mégiscsak Disneyn nőttem fel, és szerintem az emberek nagy része szintén. Szóval most már értem Ms. Larki problémáját (bocs, host mummym Ms. Larki-nak szólítja, nekem meg ez nagyon tetszik…tudom, gonosz vagyok).

Jaj, és majd igyekszem képeket csinálni, egyelőre csak az internetről szedett pici képeim vannak. Szóval az van, hogy George Lucasnak itt van Oaklandben a stúdiója, és úgy tudom, itt is nőtt föl. És az oaklandi kikötőben ilyen hatalmas izék állnak, amiknek nem tudom a nevét. És egyszer megjegyeztem, hogy ezek úgy néznek ki, mint a birodalmi lépegetők a Star Wars-ból, erre mondták, hogy naná, George Lucas innen vette az ötletet. Király, mi?

Boldog Hálaadást mindenkinek!

Vizesnyolcas

Na, most eljött az első hét, ahol nem nagyon tudok miről írni. Semmi hihetetlen amerikai-érdekes nem történt. Hát ez meg hogy lehet? Na, azért mégiscsak történt egy s más.

Szombaton volt az első regattánk. Ez nem egy igazi számítós verseny. Úgy néz ki, hogy ott, ahol én evezek, a Jack London Squaren, rajtunk kívül két másik csapat is evez. Mi vagyunk a JLAC (Jack London Aquatic Center – lásd Kedvenc weboldalaim), valamint a Berkeley High School, és az Oakland Strokes csapatok is itt edzenek. Hármunknak közös a csónakháza is, néha, szükség esetén a csapatok kölcsön is adnak emberkéket egymásnak edzésre. Nos, ez a három csapat versenyzett egymással most szombaton. Két részre osztottak minket, így két külön mezőnyben zajlott a verseny. Az én nyolcasom két Oakland Stroke nyolcassal evezett. Erről a csapatról általánosságban azt kell tudni, hogy naggggggyon jók. Országos szinten nyernek versenyeket, nyilván nem a kezdők, de a haladók nagyon keményen edzenek, a csapatnak hétvégén négy órás edzéseik vannak, és havonta több száz dollárokat fizetnek, hogy itt sportoljanak. Szóval mi úgy gondoltuk, hogy nem valószínű, hogy jó helyezést érnénk el, hiszen mégiscsak az Oakland Strokes ellen megyünk. Én úgy álltam a dologhoz, hogy lesz, ami lesz, ha utolsók leszünk, akkor se történik semmi. Az edző mondta, hogy ne foglalkozzunk semmivel, a lényeg, hogy érezzük jól magunkat. Így hát reggel fél nyolckor, a szitáló esőben és popóbefagyasztó hidegben vízre szálltunk. Összesen öt és fél kilométeres volt a verseny felbontva egy 2000-es, egy 1500-as, egy 1000-es és egy 500 m-es szakaszra. Mondanom se kell, az életben nem eveztünk még ennyit egyszerre. Sőt ha jobban belegondolok 500 métert sem eveztünk még le nyolcan együtt. (Az edzéseken eddig nagyjából azt tanultuk, hogy milyen legyen a technikánk, és a hajó nagyon dülöngélős, ha nyolcan egyszerre evezünk, ezért csak egy néhányszor evezett eddig mind a négy pár együtt, de azt is csak úgy kb. 100 méteren. Legtöbbször összesen egy pár, vagy kettő, esetleg három evezett.) Nos, felsorakoztunk szépen egymás mellé a három nyolcas, valamint a három négyes, akik velünk együtt jöttek, de ők csak egymással versenyeztek, velünk nem. Az Oakland Strokes edzője kimondta, hogy indulás, mindannyian nekilendültünk. Az első szakaszon másodiknak értünk be a háromból, ami eléggé meglepő volt. Közben úgy éreztem, kiköpöm a tüdőmet 2 kilométeren, de ez egy olyan sport, ahol nincs egy fél másodperc pihi sem, nem lehet egy pillanatra sem leállni. Ezután következett a második szakasz, majd a harmadik és a negyedik. És tudjátok mi történt? Úgy rávertünk mindenkire, köpni-nyelni nem tudtak!!!!! Mindenki meg volt lepődve! Mindenki! Bár szerintem nem csak az evezősöknek köszönhető, hogy megnyertük a versenyt, hanem az irányítónknak is, mert ő nagyon profi. Amikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább húzni, akkor lelket önt beléd, bíztat, és az ember nagyon fel tudja ám szívni magát! Természetesen ő már nem kezdő, hanem vagy három éve evez, és tavaly lett irányító. Visszatérve a meglepődésre, az egész csapat meglepődött, az irányítónk meglepődött, és nagyon büszke volt ránk, az edző teljesen odavolt, a csapat haladós fele mondta, hogy ilyen még nem történt, hogy a JLAC „újoncok” legyőzzék az Oakland Strokes-t. Amikor pedig bementünk a vízről, az Oakland Strokes edzője odajött gratulálni. Váááááááááááááá, annyira jó volt, nagyon élveztem. Bár a szombati tanulásomnak annyi is volt, olyan fáradt voltam. Lehet, hogy a háromnegyed hatos felkelés miatt. :D De kit izgat? NYERTÜNK!

Már régóta szeretnék írni egy kicsit arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálok a suliban. Az evésen kívül. (Hihetetlen sokat kajálok mostanában a suliban.) Épp aktuális a politika tantárgyamról beszámolni. Novemberben összevonták a mi csoportunkat az Asia Rising (Ázsia felemelkedése) osztállyal, egy közös Kína projektre. Persze nem kínai történelmet tanulunk, hanem arról van szó, hogy a sok szemét, amit az amik riszájklingolnak, azt nagy konténerekben Kínába küldik, ahol kínai vállalkozók megveszik az újrahasznosított szemetet, majd mindenfélét gyártanak belőle, amit aztán visszaküldenek Amerikába, ahol a Wal-Mart-ban szemérmetlenül olcsón eladnak mindent. Király mi? A héten felosztottak minket három csoportba, és mindhárom társaságnak szerveztek egy kirándulást. Az egyik csoport az oaklandi kikötőt nézte meg, az én csoportom egy újrahasznosító központba ment, a harmadik csoport pedig a Wal-Martba látogatott. Hát ez az újrahasznosító üzem nem volt semmi. Nagyon érdekes volt, de azért elgondolkodtató, hogy akkora szeméthegyek álltak ott, mint a Kékestető, és ezek a egy hétnél tovább nincsenek ott. Magyarul hetente ekkora szeméthegyeket termel a Bay Area. És ez csak egy riszájkling center volt! Hihetetlen, és vannak emberek, akiknek az a munkájuk, hogy egész nap egy futószalag mellett állnak, amin jön a szemét, ők meg kiválogatják belőle azt, ami nem újrahasznosítható. Álommunka. Most, hogy mindhárom csoport kirándulása megvolt, fotóesszét kell készítenünk a témánkból. Érdekes lesz, majd meglátjuk, még sose csináltam fotóesszét.

Spanyolból haladgatunk, miközben egy mesét kell elolvasnunk: Cuentos de Ensalada (Mesék Salátából). Tehát a dolog úgy fest, hogy van ez a város, Salátaváros, ahol zöldségek laknak. És egyik nap Tomás Tomatét (Paradicsom Tamást) holtan találják a parkban! Meggyilkolták! Nos, ezek után Polícia Papa (Krumpli Rendőr) letartóztatja Sergió Cebollát (Hagyma Sergiót) a paradicsom meggyilkolásáért. Nagyjából ez a fő cselekményszál, de néha feltűnik egy-egy brokkoli, padlizsán vagy fejessaláta. Nem tudom, hogy láttam-e már ennél hülyébb mesét a világon. Milyen már, hogy egy olyan mesét kell olvasnom, ahol paradicsomokat gyilkolásznak? És tudjátok, hogy mi a legdurvább? Az hogy Tomás Tomatét a barátnőjének az apja ölte meg. Aki szintén paradicsom, és egyben drogdíler. Ennyit a meséről. Bár az igaz, hogy a tanár nem a mese magvas mivolta miatt adta fel ezt az olvasmányt, hanem azért, mert minden olyan nyelvtant használ, amit idén tanultunk.

Szerencsére irodalmon ennél mélyenszántóbb műveket olvasunk. Év elején az Infidel (Hitetlen) című memoárt olvastuk Ayaan Hirsi Alitól. Ez egy szomáliai nőről szól, aki az iszlám világban nő fel, majd felnőtt korában Hollandiába szökik egy rákényszerített házasság elől. Egyetemre jár, majd a muszlim nők jogaiért kezd harcolni. Egy rendező barátjával készít egy filmet Submission (Alávetés/Engedelmesség) címmel, ami azt bírálja, ahogyan a muszlim nőkkel bánnak a férfiak a saját társadalmukban. Ezután a rendezőt az utcán egy arab férfi meggyilkolta, Hirsi Ali azóta is állandóan testőrökkel van körülvéve. A második könyvünk A szolgálólány meséje (Margaret Atwood) volt, ami mindenkinek jobban tetszett, mint az első, mert ez nem emlékirat volt, hanem fikció, így sokkal gördülékenyebben ment az olvasása. Nagyon jó könyv, nekem hihetetlenül tetszett. Ebben a könyvben Amerika irányítását átvette valaki/valakik (az sosem derül ki, hogy tulajdonképpen kicsoda), és egy disztópikus társadalmat formáltak. Nagyon kevés a gyerek, ezért egy furcsa hierarchikus rendszert alakítottak ki főként a nők között. A szolgálólányok olyan nők, akik képesek gyereket szülni, és olyan magasrangú házaspárokhoz küldik őket, ahol a feleség nem termékeny. A szolgálólányok feladata, hogy a férjtől gyereket szüljenek a házaspárnak, akik aztán felnevelik. A harmadik-negyedik könyvünk a Persepolis I és II volt Marjane Satrapitól, ami azért érdekes, mert ez képregény formájában megírt memoár. Nekem elég új volt ez a műfaj, tekintve, hogy eddig képregényt nem nagyon olvastam, egy-két Donald kacsát leszámítva, ez pedig egyáltalán nem hasonlított arra. Ez is nagyon tetszett mindenkinek, ez egy iráni nő gyerekkoráról szól. Ez után a könyv után nem esszét kellett írnunk, hanem mindenkinek el kellett készítenie a saját képregény-emlékiratát. Esküszöm, nehezebb volt, mint írni egy három oldalas esszét.

Ezek után pihiztünk egy hetet, megnéztük a Water (Víz) című filmet, bevezetésként a következő könyvhöz. Ezt a filmet Magyarországon nem mutatták be. A film indiai, angol felirattal. A harmincas években játszódik, és az indiai özvegyek sorsát ábrázolja, abban az időben, amikor Ghandi nézetei kezdenek elterjedni az országban. Nem tudom, hogy Ti tudtátok-e, én nem, hogy Indiában ha egy nő megözvegyül, akkor félig holtnak tekintik, mivelhogy a nő a férj része, így ha a férj meghalt, akkor a nő is félig meghal. Ezek után az özvegynek három választása marad: tűzbe veti magát a férje temetésén; a család beleegyezésével a halott férj öccséhez hozzámegy; vagy cölibátusban él élete végéig. A film 1938-ban játszódik, India angol gyarmat. Egy nagyjából nyolc éves kislányról szól, akit férjhez adnak egy emberhez, aki az esküvő után néhány nappal meghal, majd a kislány egy ún. özvegy-házba kerül, ahol hozzá hasonlóan özvegyek élnek hihetetlen szegénységben. Ez azt jelenti, hogy itt kell leélnie hátralévő életét. Ahhoz, hogy valamennyi kis pénzt keressenek ételre, a szép és fiatal özvegyeket elküldik különböző kliensekhez prostituáltként. Szép világ. Ez manapság már nem egészen így működik, de a hagyományok még biztosan sokáig tartják magukat a hatalmas ország kevésbé fejlett, elzárt részein. (Egyébként 2007-ben Oscar-jelölt film volt.) A film után elkezdtük olvasni Az apró dolgok istene c. könyvet, ami szintén Indiában játszódik, de azt még nem tudom pontosan, hogy miről szól. Viszont a hét elején az egyik matektanár, aki indiai, bejött előadást tartani a hazájáról. A nagypapájának egy egész kis faluja van Indiában, valahol vidéken. A tanárnő tavaly volt Indiában a családjával, és mutatott egy csomó fényképet. Még szolgáik is vannak. Számomra ez annyira hihetetlen.

Szombat este moziztunk, megnéztük az Amelia című filmet Hilary Swankkel és Richard Gere-rel a főszerepben. A film Amelia Earhartról, az első női repülőgép pilótáról, szól, aki gépével átrepülte az Atlanti-óceánt. 1937-ben ő lett volna az első nő, aki az egész Földet körberepülte volna, ha gépe rejtélyes körülmények között nem tűnik el a Csendes-óceán fölött. Nekem nagyon tetszett, de úgy tudom, otthon egyelőre nincs szó a bemutatásáról. Természetesen.