(NEM) SZÜRKE HÉTKÖZNAPOK

Van egy dolog, ami régóta motoszkál a fejemben, és nem hagy nyugodni. Ez megint csak a magyar és az amerikai oktatás közötti eltérés egy aprócska példája. Otthon, igazán megértem, hogy nagyon fontos ezer évvel ezelőtt élt írók műveit olvasni, meg pl. egy egész éven keresztül tanulni az ókor történelmét. Én azt mondom, hogy okés, hogy ezeket is tanuljuk, de néha vágynék arra, hogy egy kicsit többet foglalkozzunk a saját korunkkal, azzal az időszakkal, amiben élünk, és ami valószínűleg a legnagyobb hatással van az életünkre. Nem mondom, hogy itt, Amerikában a diákok nem foglalkoznak a régi időkkel. Itt is elolvassák az Odüsszeiát, itt se szeretik. De a mai írók műveit is olvassák, tájékozódnak arról, ami manapság a világban történik. És ami a legfontosabb, tudnak egymáshoz kötni olvasmányokat vagy eseményeket. Itt például nem azt próbálják elmagyarázni a diáknak, hogy az író ezt és ezt gondolta, amikor a könyvét írta, hanem ráhagyják a diákra, hogy úgy értelmezze a könyvet, ahogyan neki jólesik, és a véleményére kíváncsiak. Végül aztán a diákok képesek a könyvben leírt dolgokra példát találni a saját társadalmukban, össze tudják hasonlítani korábbi olvasmány-élményükkel, párhuzamot vonni megtörtént eseményekkel. Ezáltal szerintem sokkal könnyebb emlékezni a történetre. Így később, ha visszagondol egy olvasmányára, akkor nem az jut eszébe, hogy „ja, igen, ennél a könyvnél nem tudtam, hogy ki mit mondott a huszonnegyedik oldalon, és ezért egyest kaptam, és hogy utáltam az egészet”, hanem az, hogy „tényleg, ez volt az, ahol az órán elmondtam, hogy én mit gondoltam, amikor a könyvet elolvastam, és az osztály teljesen el volt ájulva, mert valami olyat mondtam, ami nekik eszükbe se jutott”. Töriből is, lehet, hogy furcsának tűnik, amikor a tanár azt kérdezi, hogy vajon egy a XVI. században élt politikus/államférfi, aki támogatta az angol gyarmatosítást, milyen tanácsot adna Barack Obamának a Szudánba való bevonulás kérdésében. Mégis, - habár lehet, hogy a két dolognak semmi köze nincs egymáshoz - a tanár eléri, hogy a diák véleményt formál, és tájékozódik mind a XVI. századról, a gyarmatosítás időszakáról, mind pedig a napjainkban történtekről. Lehet, hogy nem fogja tudni felmondani az összes római császárt uralkodásuk időpontja szerint, de rengeteg gondolata lesz, amiket nem felejt el kb. egy hónap alatt, mint pl. a bemagolt évszámokat. Arról nem is beszélve, hogy amikor az órán elmondod a véleményedet, és az mind a tanárnak, mind a többieknek tetszik, akkor olyan sikerélményben van részed, amit otthon egy tanórán soha nem tapasztalsz.

Azért a filozofálgatáson kívül persze mást is csináltam a héten. Hét közben nem történt olyan hű-de-nagydolog velem, az élet folydogált hétköznapi medrében. Kezdek hozzászokni az órarendemhez, meg az evezéshez. És szinte egyáltalán nem tévézek! Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy ez nagy szó. De tényleg semmi időm sincs. Kb. fél nyolc-nyolc körül kezdek el tanulni, és az utóbbi napokban igyekszem legalább éjfélre befejezni a feladataimat. Persze ez csak akkor sikerül, amikor a suliban lyukas órám van, de akkor viszont szívesen szocializálódna inkább az ember, de hát nehéz az élet. Első héten kérdezték is többen, hogy na, milyen a suli, mondtam, hogy jó, csak fárasztó. Erre mindenkitől az a válasz érkezett, hogy köszöntünk a Head-Royce-ban.

Azért a suliban is rendesen zajlik ám az élet, ami otthon érdekesnek tűnhet, de nekem kezd megszokottá válni. Pénteken írtam egy matek meg egy töridogát, majd meglátjuk, hogy sikerült, gondolom a matek a szokásos, a töri viszont szerintem egész jó lett (szóval az is a szokásos).

Hétfőn kaptunk egy aprócska feladatot politikán. Naszóval. A tizenhárom fős osztályt négy csoportra felosztottuk. A négy csoport négy ország volt, Franciaország, Spanyolország, Japán, Svédország. Mindenki eldönthette, hogy melyik csoportba szeretnek kerülni, természetesen én Spanyolországot választottam. Ezek után egy három napos kutatás következett az országunkról, politikai, földrajzi, gazdasági, meg egy rakás másfajta adatot kellett gyűjtenünk. A hétvégén pedig az összegyűjtött adatokból egy kétoldalas kivonatot készítettünk, majd a héten mindezt egy prezentáció formájában megtanítjuk a másik három csoportnak. Később pedig egy politikai összehasonlító analízist kell mindenkinek készítenie a négy országról plusz az USA-ról. Kirázom a kisujjamból. :D

Pénteken ebédszünetben került megrendezésre az úgynevezett Powderpuff Football. A senior lányok kihívták a junior lányokat egy amerikai foci meccsre. Hihetetlenül be volt sózva mindenki. Ilyen versenyszellemet még nem láttam. Az iskolaújság egyik szerkesztője: „Miért vagytok biztosak abban, hogy ti fogtok nyerni?”. Végzős lányok válasza: „Azért, mert így van. Sokkal jobbak vagyunk náluk, sokkal többet készültünk, meg amúgyis ez csak szimplán nem lehet máshogy.” Na és ki nyert? Hülye kérdés. Naná, hogy a seniorok. A lányoknak igaza volt. Ez szimplán nem lehetett máshogy. Én személy szerint a játékot kihagytam a térdem miatt, de azért elmentem szurkolni. Vicces volt SEN10R feliratú pólóban virítani, miközben a mostani meg a leendő host sistereim Juniors feliratú pólóban játszottak, a host brotherem meg „Juniors-Cheer” feliratú pólóban szurkolt a „kicsiknek”. Hah, csúfos vereséget szenvedtek.

Ennyit a SZÜRKE hétköznapokról.

Csütörtökön evezés helyett uszodába mentünk, mivel le kellett tennünk egy irtó nehéz és megerőltető tesztet. Két hosszt kellett leúszni, majd tíz percig taposni a vizet. Nekem ez gyerekjáték volt, ám jó néhány csapattársamnak elég nehezére esett a két hosszt megtennie. Sokan nem is tudnak úszni, úgyhogy csak kézzel-lábbal kapálózva igyekeznek valahogy visszaérni. Persze értem, hogy nem tudnak úszni, valószínűleg se lehetőségük, se motivációjuk arra, hogy uszodába menjenek. A lényeg, hogy átmentem a vizsgán, és juhhhúúú, hétfőtől végre igazi hajóban fogunk evezni (a barge helyett) Már alig várom az edzéseket!

Szombat délelőtt Ms. McKenna (ASSIST Rep) meghívott a házába. Eredetileg a kislánya 5. szülinapi partijára akart meghívni, de az pont egybeesett az én szülinapi partimmal, így megbeszéltük, hogy akkor átmegyek tortát sütni. Itt van néhány fotó az eredményről. Borzalmas, ugye? Hát igen, ez valóban nagyon amerikai, bár maga Saya is megjegyezte, hogy lehet, hogy idén picit eltúlozta a dolgokat. Hát igen, lehet. Bár azért jól szórakoztam. És nagyon helyesek a kislányai.

Este pedig BOWLING volt!!!!! Juhhhhúúúú! Kb. 13-an voltunk, és annyira király volt. Bowlingban állati béna vagyok, nem tudok eltalálni egy bábut se, de ettől függetlenül annyira jól szórakoztunk. Az is igaz, hogy a többiek se valami szuper bowlingosok. Tiszta élvezet volt nézni egy-két lányt, ahogy megpróbálta a golyót elgurítani. Sajnos ezt nem lehet leírni, ezt látni kell. Szóval egy csomót nevettünk meg dumáltunk, szurkoltunk a többieknek, hogy legalább nekik sikerüljön eltalálni egy-két bábut. Aztán volt szülinapi torta. Az ötödik. És még csodálkozom, hogy elkezdtem hízni. Ez egy fagyitorta volt, és nagyon-nagyon finom. Húúú, a fenébe, le kéne állnom az édességgel. Csak az az egy probléma, hogy az édességen (brownie, cookies, jégkrém) kívül minden más kaja pocsék. De már megint eltértem a tárgytól. Szóval nagyon király volt a bowlingozás, utána pedig néhányan átjöttek hozzánk dumálni. Először megbeszéltük, hogy Natalie hogyan ütött el egy mókust, hogy Mika hogyan ment át egy madáron a roller-szerű, Amerikában nagyon stréberesnek tartott járművével. Miután sikerült abbahagynunk a nevetést megnéztünk egy pár Youtube-os videót, amin különböző pofáraesések voltak megörökítve. Az utolsó videó pedig a „Women can’t drive” című volt, amin én sírtam a röhögéstől. Nagyon jól sikerült este volt.

A vasárnap a host mummymé, Jenniferé volt, mivel ez az ő szülinapja volt. Délután benyomultunk San Franciscóba valami drága-de-mégsem-annyira ruhaboltba. Találtam egy egész jó fölsőt, 139 dolcsiért. De aztán rájöttem, hogy az a fölső sokkal jobban tetszik, amit előző nap vettem 16-dollárért. :D A bolt után jött egy kis kényeztetés: manikűr-pedikűr, hozzá egy pici láb-kéz masszázs. Ez Larkin ajándéka volt, és mivel ebben az országban a Spa társas elfoglaltságnak számít (annak ellenére, hogy közben mindenki magazint olvas), mind a hárman be voltunk fizetve. Ez egy elég luxus helynek tűnt, igencsak élveztem. Majd egy vacsi egy elegáns étteremben. Mondjuk szerintem a kaja semmivel nem volt finomabb, mint a negyedennyire drága éttermekben, de hát ez is egy élmény volt. (Olyan jó, hogy amikor kiöltözős helyekre megyünk, mindig elmagyarázzák, hogy viselhetek egy koktélruhát, elegáns szoknyát, én meg minden alkalommal elmondom, hogy az utóbbi két hétben se csempészett be senki koktélruhát a gardróbomba.) Szóval kiöltözős-drága vacsi volt, viszont Jennifer egészen meg volt hatva, hogy Anyáék külön neki küldtek ajándékot. Meg A Pendragon legendának is nagyon örült. Persze angol fordításban kapta. (Nagyon szeret olvasni, irodalmat végzett a Dartmouth egyetemen.) Mondta, hogy a Vesztegzár a Grand Hotelben után (amit még korábban kapott ajándékba) nagyon várja, hogy ezt is elolvashassa. Jajj, és annyira édes volt. A mellettünk lévő asztalnál három öreg néni ült, és ők is az egyikük szülinapját ünnepelték. Olyan jó volt látni. Szóval Happy Birthday host mummy, happy birthday idős néni!!!

My sweet 18

Jó sok minden történt a héten. Az egyik az, hogy 18 éves lettem. És ez idekint nagyon nagy szám. Reggel hétkor a host mummym nem azzal ébresztett, hogy jó reggelt, hanem hogy boldog szülinapot. Nagyon boldognak tűnt, hogy szülinapom van, a reggelimbe kaptam szív alakú csillagszórót, ami két irányban ég le. Igazából nem számítottam rá, hogy a suliban emlékeznek majd a szülinapomra. Reggel spanyoldogával indítottunk, majd békésen sétálgatok a következő órámra, amikor négy osztálytársam kiugrik egy ajtó mögül, és „Happy Birthday!!!” kiáltással rohannak felém. A kezembe nyomnak egy tortát, megölelnek, és rohannak tovább órára. Itt az a szokás, hogy nem ajándékot vesznek egymásnak szülinapra, hanem otthon sütnek tortát, és a suliban odaadják. Persze a torta nem hosszú életű, mert a többiek egyből megeszik, de nem ez a lényeg. Szóval második órára egy tortával a kezemben sétáltam be. Itt egy másik osztálytársam adott oda nekem egy másik tortát, amit ketten sütöttek. Na, itt már egészen le voltam döbbenve. Arról ne is beszéljünk, hogy így már két tortával kellett egyensúlyoznom. A következő lyukas órában leültem néhány osztálytársammal, és elpusztítottuk mind a két tortácskát. Ebédnél kaptam egy üdvözlőlapot és néhány fényképet két másik osztálytársamtól (örültem, hogy végre valami olyat, amit nem kell megenni). Utolsó órában pedig még egy osztálytársam odajött hozzám, hogy sütött nekem egy tortát. Gondoltam, hogy ezt majd hazaviszem, mert nagyon tele voltam, de húsz perccel később rájöttem, hogy igazán naiv vagyok, tekintve, hogy kb. nyolcan laktak jól a harmadik tortámmal. Azért látják itt a szülinap előnyeit! Az egyik lány tortaevés közben mondta, hogy így már vehetek cigit, meg pornót. Egészen megörültem. Erre odajött egy fiú osztálytársam, kérdezte, hogy nekem van-e szülinapom. „Igen”, mondtam. „Hány éves vagy?” „Tizennyolc.” „Király, akkor már vehetsz cigit, meg pornót.” Úgy tűnik, az arcomra van írva, hogy eddig mi hiányzott az életemből. Este a családom étterembe vitt vacsizni, ahol ajándékokat is kaptam tőlük, otthon pedig a negyedik szülinapi tortám várt. Nem beszélve a rengeteg e-mailről, meg facebook-os üzenetről, amit a családomtól meg a barátaimtól kaptam. Ezúton is köszönöm a sok jókívánságot mindenkinek. Amint láttátok ezzel a négy tortával igazán sweet-re sikerült a tizennyolcadik szülinapom!

Azért más is történt ám velem a hét folyamán. Kicsit kezdek beleszokni a suliba, hozzászokni a tanárokhoz, az új módszerekhez. Politika órán történt, hogy két gyerek elkezdett sustorogni egymás között. Erre Dr. Bradley természetesen szólt nekik, hogy osszák meg a többiekkel is, hogy miről beszélnek. Az egyik srác közölte, hogy szerinte legalizálni kéne a marihuánát. És a tanárnak nem az volt a reakciója, hogy „jaj, kisfiam, ne zavard ilyen hülyeségekkel az órát”, hanem kérte a diákot, hogy fejtse ki a véleményét. És szép kis vita alakult ki, olyan érvekkel és ötletekkel, hogy csak néztem. Alá tudják támasztani az álláspontjukat értelmesen, nem úgy, hogy „azér, mer az úgy tök jó lenne”, hanem ő úgy gondolja, hogy pl. jót tenne a gazdaságnak, meg is indokolja, stb. A tanárnak meg tetszik, hogy valaki elindít egy vitát, és ebből mennyi értelmes gondolat, vélemény születik. Szóval szeretem az óráimat, imádom a tanáraimat. Állandóan kérdezik, hogy mindent értek-e, minden osztályban keresnek valakit, aki jegyzetel nekem, és óra után odaadja a jegyzeteit. Ezt pedig teszik azért, hogy az órán ne kelljen megosztanom a figyelmemet, hiszen, ha jegyzetelnék, nem tudnék koncentrálni a körülöttem angolul zajló vitára, arra, hogy magam is hozzászóljak a beszélgetéshez. Ez tényleg nagyon jó módszer, mert teljesen azzal foglalkozhatom, ami az órán történik, a jegyzet meg segíti az otthoni munkámat. Szóval nagyon odafigyelnek rám. A spanyoltanárom, Ms. Galligan megkért, hogy beszélgessünk egyszer az egyik lyukasórában. Ő 16 éves korában költözött Amerikába Európából, ő is átélte ugyanazt a culture shock-ot, amiről már beszámoltam, és kezdetben ő is ugyanúgy szembesült a kultúrák különbözőségéből adódó problémákkal. Olyan kedves volt, és olyan jó volt beszélni valakivel, aki igazán meg tudja érteni, mit érzek. Megállapodtunk, hogy pl. az amerikaiaknál igencsak furcsa, hogy találkozol velük, az mondják, hogy „Hi, how are you?” (Szia, hogy vagy?), majd mennek tovább, választ nem is várva. Európában erre a mondatra válaszolni szokás, és lehet, hogy ez egy beszélgetés kezdete. Itt meg ezzel köszönnek, aztán rohannak a dolgukra.

Nagyon tetszik a suliban, hogy néhányszor első meg második órákra megszervezi a tanár, hogy valaki hozzon kaját. És lehet az órán reggelizni. Eddig már volt bagel, meg fánk, meg gyümölcs, és teljesen feldobja az ember napját. Egyébként itt lehet enni az órákon. Csakúgy, mint inni, rágózni, vagy szimplán felállni, és kimenni a mosdóba. Természetesen nem élnek ezzel vissza a diákok, senki nem beszél tele szájjal, csámcsog, böfög, vagy megy ki hárompercenként a WC-re.

Hétfőn kezdtem evezni. Heti ötször két órás edzés. Huhhhh! Egész héten mindenem fájt. Állatira izomlázam volt, de nagyon élveztem az edzéseket. Igaz, hogy még nem eveztünk rendesen, csak az úgynevezett barge-ban (uszály), de az is nagyon tetszett. Majd meglátjuk, hogy mennek tovább a dolgok. Az edzésen is biztos, hogy érdekes „szociális” tapasztalatokat fogok majd gyűjteni. Ebben a klubban nem az elit magániskolák diákjai edzenek, ez egy „public” sportklub. Viszonylag alacsony havi költséget jelent a családoknak, sőt, aki nem tudja kifizetni, annak is igyekeznek segíteni. Egy rozzant kisbusszal összeszedik a diákokat a sulikból, engem is elfuvaroznak az edzésre. A csapat nagyrészt színes bőrű lányokból áll, (meg néhány fiúból, mivel a fiúknak csak idén kezdődött a program) van, aki nem tud még úszni sem, és sokuknak nagyon fontos, hogy sportoljon, hiszen lehet, hogy ez az egyetlen lehetősége a későbbi továbbtanulásra, egy esetleges ösztöndíj megszerzésére. Majd később írok részletesen az itteni élményeimről, ha már több lesz belőlük.

Ja, és egyébként eddig nagyjából hat meghívást kaptam különböző emberektől. Ugye írtam múlt héten, hogy Mr. Thiermann meghívott ebédelni? Nos, a szülinapomon is felköszöntött. A felesége vett nekem fülbevalót, aztán mondták, hogy ne aggódjak, ha nem tudom hordani, vissza lehet cserélni. Hihetetlenül megdöbbentem, mert szerintem ilyenre, hogy egy tanár szülinapi ajándékot ad a diáknak, ebben az iskolában még nem volt példa. Egyszóval nagyon kivételeznek velem. Host mummym szerint azért köszöntött fel, mert attól fél, hogy magányos vagyok, és szerette volna, ha a szülinapom különlegesre sikeredik. Ő az egyik legjobb fej tanár a suliban. Ezen a héten Saya (ASSIST rep, akitől szintén kaptam szülinapi ajándékot) meghívott a kislánya szülinapi partijára, amire sajnos nem tudok menni, mert aznap lesz az én szülinapi partim (26-a, szombat, bowling party, jeeee!), de erről majd jövő héten mesélek. Úgyhogy végül megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá tortát sütni, meg ebédelni. Két osztálytársam is meghívott vacsorára, de a legérdekesebb most következik. Host mummym, miközben kb. tíz percet várt rám, hogy az evezésről hazavigyen, szóba elegyedett egy másik anyukával. Amikor találkoztunk, szólt, hogy más irányú elfoglaltságai miatt holnap ez a hölgy fog hazavinni. Az egy dolog, hogy itt tíz perc ismeretség után egy anyuka rábízza a „lányát” egy másik emberre. Viszont az asszony engem kb. két perce ismert, és meghívott vacsorára, mivel kiderült, hogy a fia nyáron jött haza Budapestről, ahol valamelyik egyetemen tanult, és gondolta, hogy szívesen találkoznék vele. Ez biztosan a sors keze.

A héten voltak a tánc „meghallgatások” a FADE-be, a suli táncklubjába. Először hip-hop-ot táncoltunk, azt kellett bemutatni, majd a suli tánctanára mutatott egy afrikai tánc koreográfiát. Ennél viccesebbet még nem láttam. Másrészt meg ennél fárasztóbbat még nem táncoltam. Nagyjából öt perc tánc után alig kaptam levegőt. Tanítottak egy modern koreográfiát is. Az mondjuk vicces volt. Nem gondoltam, hogy életemben valaha piruettet fogok csinálni. Nem mintha csináltam volna. Csak próbáltam. De nem sikerült. Sajnos tükör nem volt a teremben, hogy megnéztem volna, hogy mégis hogy nézek ki, de már attól is röhögőgörcsöt kaptam, hogy elképzeltem magam. Jövő héten derül ki, hogy milyen csoportba kerülök. Nagyon izgis.

A ma esti program színház volt. Megnéztük az American Idiot (Amerikai idióta) című musicalt / rockoperát. A darab a Green Day nevű punk rock együttes számaival van telerakva, és mivel az együttes tagjai itt laknak Piedmontban, ezért itt mutatták be először a darabot. Annak ellenére, hogy története nem nagyon van, élveztem azt a másfél órát, de nem fogom törni magam, hogy még egyszer láthassam.

Culture shock

Nos, én is elérkeztem ahhoz az időszakhoz, amit a cserediákok nagy része (állítólag kivétel nélkül mindenki) átél külföldön tartózkodása során. Culture shock. Nem egy kifejezetten kellemes állapot. Csak rám kell nézni, és lehet tudni, hogy nem kellemes. Bár most sajnos/szerencsére most nem tudtok rám nézni, úgyhogy bocsi. Megmagyarázom, hogy mit jelent nálam ez a nevezetes culture shock. Általános tünetek között az egyik legelső a sírás. De ez nem akármilyen sírás. Én ilyet még nem éltem át. Ülök az asztalomnál, semmi bajom, aztán a következő pillanatban elkezdek sírni. Csak ülök, sírok, nem kicsit, nagyon, és közben ezt gondolom: „Mi van, ez most komoly, hogy sírok???? De mégis miért?” Szóval csak úgy jön. Érdekes. Nem is beszélve a hangulatváltozásokról. Egyik pillanatban tele vagyok energiával, aztán azt érzem, hogy befeküdnék az ágyamba, és ki se kelnék belőle egész héten. Néha hihetetlen vidám, jókedvű vagyok, öt perccel később pedig csipkésre tudnám tépkedni valakinek a képét, olyan mérges vagyok. Nem lehetek különösebben kellemes társaság a családomnak, mivel a rossz pillanataimat igyekszem otthonra tartogatni. Bár az utolsó héten annyira lefoglaltak, hogy nem volt alkalmam szomorkodni. (Az egyéb tünetek inkább fizikális és vegetatív jelenségek, amiket most nem részleteznék.) A host anyum viszont nagyon kedves, mondta, hogy sírjak nyugodtan, ha jólesik, majd elmúlik. És a maguk részéről tényleg mindent-mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam – otthon érezzem magam. És ez hihetetlenül jó érzés, és sok erőt is ad!! És arra bizony nagy szükségem is van.

Merthogy elkezdődött a suli! Nemcsak hivatalosan, hanem gyakorlatilag. Ja, és van egy pingyurka változás az órarendemben. Eredetileg a spanyol II. csoportban voltam, de túl könnyűnek bizonyult, úgyhogy felkéredzkedtem a spanyol III.-ba. Mivel ez egybeesett a Video Production órámmal, ezért fel kellett vennem egy új művészeti tantárgyat. Úgyhogy átraktak egy másik US History tanárhoz, és az addigi US History órám helyére felvettem a Graphics nevű tantárgyat. Ugye, egyszerű? A Graphics mellesleg az évkönyv szerkesztését jelenti, három dizájning programot fogunk használni, hogy gyönyörű évkönyvünk legyen. Szerintem ez nagyon hasznos tudást jelent, amit otthon is ki tudok majd használni. Egyébként azt nem különösebben bánom, hogy áttettek egy másik töritanárhoz, mert az előző (akivel volt két órám) állítólag a három US History tanár közül a leggyengébb, és egy szót nem értettem nála. Viszont a Video Production-t azért sajnálom. De hát ez van.

Azért nem különösebben kímélik itt a diákokat. Eddig három politika órám volt, és azt a házit kaptuk a hétvégére, hogy írjunk egy esszét, hogy az amerikai kormánynak hogyan kéne változtatni az egészségügyi rendszeren. Na, most ez picit szíven vert, mert ugyebár zéró tapasztalattal rendelkezem az amerikai egészségügyről (amit mellesleg túlzottan nem sajnálok). Tehát annyit tudok az itteni helyzetről, amit a három órán hallottam, a host mummym elmesélt, és amit megnéztem a neten. Sebaj. Azért megírtam, bár kétlem, hogy ez lenne a legbrilliánsabb eszmefuttatás, amit a tanár valaha olvasott. Viszont minden tanár, meg a host mummym is nagyon aranyos. Folyton mondják, hogy senki nem várja tőlem, hogy kiváló és fantasztikus dolgokat írjak, mindenki tudja, hogy milyen nehéz nekem ez az első néhány hét, mennyire más nekem itt minden. Ebben igazuk van, de engem az hat meg nagyon, hogy egészen kitüntető figyelemmel kezelnek. Az új töritanárommal egy órám volt eddig, írtam neki, hogy küldje el a házit emailben, és visszaírt, hogy milyen boldog, hogy az osztályában vagyok, és ha bármiben segíthet, akkor szóljak. (Meg azért a leckét is elküldte). A tanárok nem csak elmennek mellettem, hanem beszélgetnek velem, mindig kérdezik, hogy érzem magam, minden rendben van-e, miben tudnak segíteni. Mikor az órarendváltozást beszéltük meg, három tanár ült le velem, hogy segítsenek az új órarend összeállításában. Kétlem, hogy más diákok miatt hárman összegyűlnének. A Head of the Upper School (a „felső iskola”, azaz a suli gimnázium részének, a 9-12. évfolyamnak az izgatója), Mr. Thiermann meghívott ebédre. Tegnap volt „dance” a suliban (kicsit olyasmi, mint egy Karinthy-s sulibuli, szóval az osztálytársaim tudják milyen… elég …), és nem volt kedvem táncolni, mert nem annyira jött be az egész. Ja, meg szerintem allergiás vagyok a légkondira, ami miatt úgy érzem, mintha kifolyna a szemem, úgyhogy kijöttem a táncolós helyről, és leültem kint. És odajött Mr. Thiermann, és fél órán át beszélgettünk mindenféléről, és annyira tudják itt az emberek, hogy mit mondjanak, hogy hogyan segítsenek, bíztassanak, nyugtassanak meg. Egyszóval tényleg rengeteget törődnek velem, és nagyon értékelik, hogy valaki a világ másik végéről idejön tanulni, távol a családjától, barátaitól. Azt hiszem, már most rengeteget köszönhetek ennek a sulinak.

Holnaptól pedig nagyon össze kell szednem magam, mivel evezni fogok minden hétköznap délután. Ráadásul egy edzés két és negyedórás. Így a lecóírás estére marad, remélem azért sikerül majd megbirkóznom a dologgal. Ezek mellett a jövő héten lesznek „meghallgatások” a FADE-be, ami a suli táncklubja (a szó jelentése kb.: elhalványul, kifakul). Mindenki bekerülhet, csak szeretnék látni, hogy táncolunk, ezért tanítanak nekünk pár koreográfiát, amit aztán be kell mutatnunk. (Amúgy itt minden sulis klubnak diák a vezetője, a FADE-nek az osztálytársam, Natalie.) Egy picit azért félek, mivel modernt fognak tanítani, ami nem épp az én stílusom, de majd meglátjuk, hiszen mindenre nyitottak vagyunk, ugyebár.

A héten volt a suliban egy senior este, amikor a továbbtanulásról volt szó. Mindenki szülővel érkezett, és egy előadó is jött a Stanfordról. ----- (Most tartottam egy öt perc szünetet a blogírásban, mert berepült egy madár a házba, aztán megtaláltam Larkin szobájában, de nem tudtuk kikergetni, úgyhogy végül host apuka kellett, hogy megmentsen minket a vérszomjas szörnyetegtől. Szerintem a tenyeremben elfért volna, Larkin meg halálra volt rémülve, hogy milyen veszélyes. Feldobta az estémet!) ----- Visszatérve az előadáshoz. Mindig elámulok, amikor egy-egy ilyen kiváló szónokot hallok előadni. Mr. Sajnosnemtudomanevét, termetes, afro-amerikai férfi volt, aki csakúgy, mint a hasonló megjelenésű bostoni idegenvezetőnk (ld. bostoni fotók), rendkívül élénk, érdekes, szellemes és tartalmas prezentációt tartott. Hihetetlenül élveztem. Szinte már „játszott”, mintha színházi előadás lenne, megnevettetett, de ugyanakkor nagyon sok információ is volt az elmondottakban. Sőt, azt is kimondta, hogy ha ez, és ez, és ez nem érdekel, vagy nem ilyen vagy, akkor ne menj a Stanfordra. Nem próbált meg meggyőzni, hogy ez a nekem való hely, a többi egyetem sokkal rosszabb, muszáj ide jelentkeznem. Azt mondta, hogy ha például nem akarok a várostól elzárva élni, akkor menjek máshova, hisz még van több mint ezer kiváló egyetem az országban. És imádom azt az itteni hozzáállást is, hogy az alapján igyekeznek eldönteni, hogy felvegyenek-e az egyetemre, hogy bírod-e a tempót, és hogy várhatóan mennyivel teszed az egyetemet jobb hellyé. Érdekes, nem? Otthon – szerintem - nem éppen így gondolkodnak. Kedvet kaptam a Stanfordhoz (mármint a megnézéséhez), remélem lesz alkalmam egy egyetemlátogatásra az ittlétem során.

Ja, és tök vicces volt, pénteken úgynevezett senior day-t tartottunk. A suli csupa 2010, meg SEN10R felirattal volt díszítve. Ráadásul minden végzős beöltözött, a téma az iskolai sztereotípiák volt. Teli volt a suli sportőrültekkel, gengszterekkel, stréberekkel, emósokkal, hipsterekkel (erre sajnos nincs jó magyar szó, ilyen eléggé elvont, füvező, piszkos, szakadt farmerben járó emberkék, de azért a hippi nem a jó szó rájuk), meg azokkal a bizonyos alulöltözött lányokkal (erre most nem szeretném a csúnya p-betűs szót használni, mert a szüleim, meg néhány tanárom is olvassa a blogot, úgyhogy próbálok nem rossz fényt vetni magamra). De annyira poén volt látni fiúkat minigatyóban, és apró kis topokban. Szerintem nagyon szupi, hogy mindenki bevállalja, hogy beöltözik, és benne vannak a játékban.

Őszintén szólva nem könnyű bekerülni a társaságba, pontosabban a közösségbe. Én vagyok az egyetlen új az osztályban, ráadásul a többiek már legalább három éve együtt töltik a napjaikat, de vannak, akik alsó tagozat óta osztálytársak. Olyanok, mint egy család, és nagyon kedvesek velem, de azért különösebb barátságok még nem szövődtek. Jó, jó, tudom! Itt is minden felnőtt azt mondja, hogy el fog tartani pár hétig, vagy akár hónapig, amíg megtalálom azt a társaságot, ahova igazán illek, azokat az osztálytársakat, akikkel igazi barátok lehetünk. Persze nem segít sokat az se, hogy összesen két olyan órám van, ahol az osztálytársaimmal lehetek, a többin mind kisebbekkel vagyok. De megmondták, hogy legyek türelmes, a korábbi cserediákoknak sem sikerült két nap alatt, nekem se fog, ez nyilvánvaló. Tudom ám én ezt, csak ismerem magam, és hát igen…, kissé türelmetlen vagyok ezekben a dolgokban. De végül majd csak egyenesbe jövök.

Igen, ez is benne van ebben a fránya culture shock-ban!

Middle Fork

Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!! Annyira jóóóóóóó volt!! Nagyon-nagyon-nagyon jó!!

Khm. Elnézést. Inkább az elején kezdem. Az iskolám minden évben megrendezi Fall Out nevű kirándulását. Ez a senior (12.) osztály esetében raftingolást jelent az American River Middle Fork elnevezésű részén. Én ebbe a senior (végzős) osztályba járok, és mivel mi kiváltságosok vagyunk, egy sokkal nehezebb és kalandosabb szakaszát tettük meg a folyónak, mint a junior (11.) osztály, hah. (Ezt a Fall Out-ot felfoghatjuk az éves osztálykirándulásnak is.)

Csütörtökön reggel öt órai keléssel kezdtem a napot. Mondjuk ez nem volt kellemes, de ugyan már, kit érdekel, megyünk raftingolni! Két és fél órás buszozás után megérkeztünk az Auburn nevű városka melletti Senki Földjére, ahonnan a vízitúránk indult. Mindenki rövidnaciban, fürdőruhában (a fiúk persze nem vettek bikinifelsőt), naptej tömkelegét kenve magára állt sorba a mentőmellényekért, és sisakokért. Az biztos, hogy nem túl kényelmes ez a felszerelés, ámde rendkívül hasznos. Beosztottak minket csónakonként, az én csónakomban öten ültünk, plusz a vezetőnk. Most a fiúk ne figyeljenek egy picit! Ezek a vezetők annyira jól néznek ki, hogy az már hihetetlen. A mienk, Ivan, perui származású, és nagyon-nagyon vicces fiú volt. Mikor először találkoztunk, kérdeztük, hogy ő lesz-e a vezetőnk, és azt felelte, hogy ha szeretnénk, igen. Hát nem édes?

Elérkezett az idő a vízre szálláshoz, így hát lecipeltük a csónakot a folyóig (ez egy kb. 15 méteres út, de a csónak olyan nehéz, hogy öten is alig bírtuk el). Itt azzal kezdtem, hogy beleléptem a vízbe, és szó szerint megfagyott az ereimben a vér (olyan irgalmatlanul hideg volt a víz). A többiek mondták korábban, hogy nagyon hideg, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Miután magamhoz tértem meglepetésemből, elfoglaltam helyemet a csónak elején. Ez az a hely, ahonnan legkönnyebben be lehet esni a vízbe, viszont nagyon fun ott ülni, ráadásul sokkal kényelmesebb, mint középen vagy hátul. Végül elindultunk, és egyből lementünk egy zúgón, ami nem volt különösebben meredek, viszont mindannyian csurom vizesek lettünk, és innentől kezdve dideregtünk. Mikor egy kicsit nyugodtabb szakaszra értünk, a vezetőnk elmagyarázta, hogy hogyan másszunk ki a vízből, ha beleesünk, valamint ha azt mondja, hogy „Get down!”, az azt jelenti, hogy le kell kuporodni a csónakban, mert komolyabb zúgó következik. Kicsit izgultam, hogy mindent jól fogok-e csinálni, de még élek, úgyhogy nem rontottam el semmit. :D

A következő zúgón elég simán leértünk, de a mellettem ülő lány, Salem az utolsó pillanatban kiesett a csónakból, és vitte magával az evezőjét is. Persze Ivan azonnal kihúzta, ami nem volt olyan egyszerű, mivel szegény lány nagyon alacsony volt, ám széleske, és nem érte fel a hajót, így nem lehetett valami gyorsan kihúzni. De végül sikerült, benn volt a csónakban, és ekkorra már mindenki nevetett. Ivan mondta neki, hogy szerezze vissza az evezőt. Erre a Salem áthajolt rajtam, és elkezdett nyújtózkodni érte, ami szintén elég érdekesen nézett ki, így hát folytattuk a nevetést, szegény meg ott igyekezett elérni. Annyira nyújtózkodott, hogy újra becsúszott a vízbe. Ekkor már sírtam a röhögéstől, Ivan meg egyfajta „szegény bolond” mosollyal az arcán ült, és érdeklődve figyelte a jelenetet. Másodszorra már nem segített kihúzni, mivel nyugodtabb vizekre értünk. Végül a csapat egyetlen fiúja, aki nem mondható különösebben góliátnak próbált segíteni. Nagy nehezen becibálták a csónakba, ahol pedig valami furcsa helyzetben beszorult a két „ülés” közé, ami szintén elég viccesen festett, és mindannyian szakadtunk a nevetéstől, amíg szegény lány a mentőmellényébe süllyedve próbált feltápászkodni. Ezzel már megalapozta a jókedvet a következő órákhoz. Egyébként Salem is nevetett a végére, meg semmi baja nem lett, csak az elején kicsit meglepődött a víz hőmérsékletétől, mikor bepottyant.

A legnagyobb kaland a Tunnel Chute nevű zúgó volt. Ezerrel eveztünk felé, egyszercsak Ivan Get down!-t kiáltott, mi mind összekucorodtunk a csónakban, és elindultunk lefelé. Sikítás, hullámok az arcunkba, száguldás két sziklafal között, majd lelassultunk, beértünk egy alagútba, ahol megpróbáltunk magunkhoz térni. Olyan érzés volt, mintha beugrottam volna a vízbe. Mindenem átázott, és mikor végre magamhoz tértem, felvettem a beszélgetés fonalát, melyben Ivan irtózatosan tündéri mosollyal az arcán azt bizonygatta, hogy ő tényleg nem tud úszni. Gondolom ez csak vicc volt, de azért picit meglepődtem. Még néhány zúgó következett, majd jó negyven percig csak feküdtünk a csónakban, Ivan pedig irányított, mivel a folyónak az a része csendes és nyugodt volt. Azzal szemben, hogy a víz dermesztően hideg volt, a levegő olyan meleg lett, hogy majd megaszalódtunk a csónakban. Szinte sivatagi, forró szél fújt, a nap pedig úgy égette a bőrünket, hogy ötpercenként kenegettük magunkat. A negyven perces pihentető csónakázás alatt beszélgettünk, Ivan kérdezte, hogy tudunk-e csúnya vicceket. Így hát viccmesélés következett, majd dumáltunk, és egészen meglepődtem, hogy Ivan milyen intelligens, olyan dolgokról beszélt, hogy egészen leesett az állam, hogy honnan tud ilyeneket. Sajnos fotókat nem készített senki a partról, így az internetről teszek fel képeket. Itt egy videó is, ami nem azé a társaságé, amivel mi mentünk, hanem egy másik cég készítette viszont ugyanazt a szakaszt tettük meg mi is a folyón. Egy helyen ki kellett szállni a csónakból, és a parton mászni a sziklákon, mivel egy szupermeredek zúgóhoz érkeztünk. A videón mutatják, ahogy a vezetők leküldik a csónakot a „majdnemigazivízesésen”, a mi vezetőink viszont le is mentek rajta. Mindenki azt bámulta, hogy hogy csinálják. És hát igen profin csinálták, pedig nem kis bátorság és tapasztalat kell ahhoz, hogy ezt bevállalja az ember.

Végig a csónak bal oldalán ültem, így ugyebár a jobb karomat erőltettem meg jobban, a nap végére meg már eléggé fájt az egész jobb oldalam. Ettől függetlenül nagyon sajnáltam, mikor vége lett, azt hittem (vagy csak reméltem), hogy hosszabb lesz. Így is jó öt-hat órát tartott, de gyorsan elrepült az idő. Remélem, hogy lesz alkalmam újra raftingolni!!

Este kempingeztünk, dumáltunk. Volt tábortűz is, ahol egy senior tradition-nek eleget téve mindenki köszönetet mondhatott annak, akinek akart. Kicsit hasonlított egy Oscar-átadásra, csak sokkal meghatóbb volt. Volt nagy sírás-rívás, sokan álltak fel megköszönni valakinek valamit, volt, aki többször is. Nekem nagyon tetszett ez, mert elmondhatták, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak, mennyire szeretik egymást, megnyíltak egymás előtt, kimondtak olyan dolgokat, amit valószínűleg máskor nem tettek volna meg. Voltak olyan lányok, akik szinte végig sírtak (pedig jó két órát tartott), sőt még a fiúk is elpityeredtek, amit egyáltalán nem tartok gáznak, mert így legalább látszik, hogy ők is ugyanúgy éreznek, mint a lányok. Két férfi tanár mellett ültem, és onnan is erős szipogást hallottam, de árnyékban voltak, úgyhogy lehet, hogy csak az allergia miatt volt. Egyébként nem csak az osztálytársaknak mondtak a diákok köszönetet, hanem a tanároknak is, azért, hogy segítették, inspirálták őket, vagy akár azért, hogy elviselték az idegesítő viselkedésüket. Szerintem nagyon szép ez a hagyomány, és nem bánnám, ha nálunk is lenne ilyesmi, ha nem is ebben a formában, mert biztosan sokat jelentene mindenkinek, ha beszélgetnénk egy picit.

A szabad ég alatt aludtunk. Azt azért nem mondanám, hogy kényelmes volt, reggelre mindenem fájt, de szerencsére csak egy éjszaka volt pihi-puhi ágy nélkül, ezt pedig mindenki kibírja. Reggel már nem nagyon csináltunk semmit a táborban, délben pedig olyan állapotban értem haza, mint egy zombi.

Vacsi után elruccantunk fagyizni egy Fentons nevű fagyizóba. Itt csak egyfajta fagyit kérnek az emberek. Én valamilyen karamellás-mandulás-crunchis fagyiból kértem egy kis adagot. Erre fogott egy tölcsért, és két akkora gombócot rakott bele, mint a fejem. Esküszöm több volt, mint itthon a három-gombóc fagyi. És nagyon finom. Nyamm.

Most szeretnék leírni egy-két dolgot, amit érdekesnek találtam eddig. Úgy érkeztem meg Amerikába, hogy mindenkitől azt hallottam, hogy a h…e amik nem tudják, hol van Magyarország, stb. Itt pedig mindenki érdeklődik honnan jöttem, amikor meg mondom, hogy magyar vagyok, mindenki tudja, miről beszélek. Megkérdezik, hogy Budapestről jöttem-e, sziával köszönnek (ami persze see ya-nak hangzik, de ez nem probléma), mesélik, hogy voltak Magyarországon, vagy szerettek volna menni, de már nem volt rá idő Románia meg Bulgária után. Most nem azt akarom mondani, hogy mindenki vágja az ország földrajzát, vagy kiselőadást tarthatna, de legalább nem hiszik azt, hogy éhes vagyok, mikor mondom, hogy honnan jöttem. Ezt csak a félreértések elkerülése végett írtam le, mert otthon tényleg mindenki úgy gondolja, hogy minket senki nem ismer.

Ja, és anya szólt, hogy az utolsó bejegyzésben az angol irodalom tanárt magyartanárnak neveztem. Bocsi, de el fog tartani egy darabig, amíg megszokom, hogy nincs „magyartanárom”. De azért igyekszem. Bár ugye mindenki tudja, miről beszélek?