Záróakkord

Íme, egy utolsó bejegyzés, melyet már itthonról írok. De ne rohanjunk ennyire előre, hisz van még mit mesélnem az utolsó három napról.

Tehát ballagás után ballagási party következett. Ez teljesen szülői szervezés, és este kilenctől reggel fél ötig tartott. Az egyetlen ok, hogy olyan sokáig ott legyünk az, hogy így a gyerekek nem mennek el inni, és így nagyobb eséllyel nem történik semmi baleset a ballagás alkalmából. Nem volt rossz a party, csak sajnos kettő körül elfogytak a programok. A bulit egy hatalmas fitness centerben tartották. Úszhattunk a medencében, volt kaja-pia, lehetett henna tetkót csináltatni, ami talán az est fénypontja volt. Még mindig látszik a bokámon, mert persze egy idő után elhalványodik, majd eltűnik, de nagyon tetszett (anyáéknak is!!), gyakrabban kéne ilyet csináltatnom. Részt vehettünk egy versenyben is. Mindenkiről kiraktak egy gyerekkori fényképet, és ki kellett találni, hogy ki kicsoda. Ez nem volt valami egyszerű a nyolcvan fős osztályom esetében. :D Játszhattunk még mindenféle sportokat, mint röpi, kosár, kidobós, ping-pong meg squash, valamint volt tarot-kártya olvasás. Természetesen nagyon világos és közérthető dolgokat mondott a jósnő, mint pl. hogy a jövő évem nagyon fontos lesz számomra, és döntéseimet úgy kell meghoznom, hogy tudatában legyek annak, hogy ezek milyen nagy hatással vannak a jövőmre. Egyszóval sokkal okosabb lettem. :D Nos, kettőig még egymás évkönyveit írogattuk alá, majd egy picit még üldögéltünk, én pedig fél háromkor elaludtam egy fotelban, majd húsz perc múlva, nem tudom milyen megfontolásból lefeküdtem a földre, ahol újra elaludtam. Végül, miután mindenkit sikerült felébreszteni, megnéztünk egy osztályfilmet, amit két osztálytársunk csinált, majd kaptunk egy sporttáskát mindenféle ajival (folyékony mosószer, törülköző, szennyes zacskó, papucs, meg mindenféle, ami az egyetemen jól jöhet), és hazamentünk. Így reggel ötkor már le is feküdhettem, remek volt. :D

A tíz hónapos ottlétem utolsó napján Ms. McKenna elvitt az Alcatrazba, amit egész évben meg akartam nézni. Komppal mentünk át a szigetre, majd ott audio túrát választottunk. Nagyon érdekes volt, négy börtönőr meg négy rab volt a narrátor, és ők vezettek végig a cellákon, ebédlőn stb. Kellemes kis helynek tűnt, azt hiszem én pár nap után megőrültem volna, nemhogy évekig ott üljön az ember. Olyanokat mondtak, hogy amikor szilveszterkor a cellájukban ültek, és már lámpaoltás után voltak, és úgy fújt a szél, akkor San Franciscóból lehetett hallani a bulizók nevetését meg a zenét. Nagyon ki lehetett ott készülni abban a börtönben, míg a börtönőrök családja a szigeten lakott, és fogalmuk nem volt arról, hogy a rabok milyen körülmények között éltek. Nagyon érdekes volt, bár szavakkal kétlem, hogy ennél jobban le tudnám írni. Másnap még elbúcsúztam a barátaimtól egy ottalvós party után, majd elindultunk a reptérre a családommal.

Azzal már előre tisztában voltam, hogy nagyon túlsúlyos az egyik bőröndöm, és készültem is rá pénzzel, de azért némileg izgultam, hogy nem lesz-e valami probléma. Végül minden gond nélkül bejutottam, amin egészen meglepődtem, mert az én formám nem ilyen. Innentől kezdve viszont már nem volt annyira jó, mivel Lufthansa gép helyett Uniteddal mentünk, ami a világ legkényelmetlenebb légitársasága. Ráadásul eleinte azt hittem, hogy lemaradok a gépről, mivel fix helyem nem volt, és arra vártam a kapunál, hogy kapjak egyet. Így pár perccel azután, hogy a gépnek fel kellett volna szállnia, utolsó hívás volt, én pedig még mindig ott vártam a helyemre, míg ott pattogtak az alkalmazottak, hogy nincs elég hely. Végül azért csak szorítottak nekem egy helyet, igazán nagyon kényelmes volt, tizenkét órán keresztül úgy ültem, mint egy hering a dobozban. Vizet összesen háromszor hoztak nekünk, szóval nem olyan volt, mint a business osztály. Persze semmit nem aludtam egész éjjel, majd Frankfurtban a csatlakozásom is késett, mivel a változatosság kedvéért nem volt elég hely a gépen, és önként jelentkezőket vártak, akik vállalták volna, hogy 250 euróért a következő járattal repülnek tovább. Persze, mondtam a világ összes kincséért sem maradtam volna ott egy perccel tovább, annyira elegem volt. :D

Végülis csak hazaértem, mint az látszik. A búcsúzás elég rossz volt, mert – ahogy az mindig lenni szokott – az utolsó hónap volt a legjobb, és elég jóba lettem három osztálytársammal, és a két utolsó családomat is nagyon szerettem. Viszont nagyon jó volt újra látni itthon mindenkit, a saját ágyamban aludni, és ismét emberi fogyasztásra alkalmas kaját enni. Mégis nagyon furcsán érzem magam, mert hazajöttem, és itt szinte semmi nem változott, és úgy érzem, mintha el sem mentem volna. Mintha az egész csak egy álom lenne, és most felébredtem, és néha visszaemlékszem rá. Itt nincs semmi, ami Amerikára emlékeztessen, és egyelőre picit úgy érzem, mintha ez az egész év nem történt volna meg igazából.

Prom, vitorlázás, ballagás, mindenmás

Elképesztően felgyorsultak az események! Az előbb kezdtem csak dolgozni, most pedig pár nap múlva utazom haza! Ez az utolsó hónap elszállt. Tudjátok, repül az idő, ha jól szórakozol. :D

Kezdjük a prom-mal. Annak, aki nem tudja mi a prom: a középiskolában a végzősöknek, vagy 12- és 11-eseknek rendezett bál. Persze ez nem igazi bál, csak egy sulibuli, általában valami puccos helyen (jachton), és mindenki ki van csípve. Nos, a mi promunkat egy kúria-szerűségben rendezték meg, bár nem sokat láttunk belőle. Egy nagy terem volt berendezve nekünk tánchoz meg üldögéléshez. Az az igazság, hogy itt a promnál nem is maga a prom a lényeg, hanem az előtte meg az utána. A pre-prom abból áll, hogy mindenki szépen felöltözik (előtte persze a többség otthagy egy kis pénzt a fodrásznál, kozmetikusnál, manikűrösnél, pedikűrösnél, valamint sminkesnél), majd egy nagyobb baráti társaság összegyűlik valakinek a házában. Ott lehet fotózkodni, majd onnan limuzinnal vonul a társaság egy étterembe vacsorázni, onnan pedig tovább a promra. A mi elő-promunk érdekesen alakult, 25-30 percnyi útra lévő házikóba kellett volna odaérnünk este 6-ra. Előtte találkoztam három barátommal, és az egyikük vezetett volna. Ketten közülük fél órácskát késtek, így mire elindultunk volna, addigra már tíz perce az elő-promon kellett volna lennünk. Mikor mindenki készen állt az induláshoz, akkor sajna csak azért nem sikerült elindulnunk, mert a barátnőm autójának lemerült az aksija. Miért is ne pont akkor merüljön le, amikor három lány icipici ruhákban meg egy srác totál kicsípve már eleve tíz perces késésben igyekezne eljutni valahova? Sebaj, mi még egy jó 15 percig próbálkoztunk, majd amikor egészen biztosak voltunk abban, hogy az autó nem indul, akkor átültünk a srác, Evan autójába, remélve, hogy talán most elérjük az úticélt. Az ő autója szerencsére beindult, viszont azonnal meg kellett állnunk tankolni, ami nem tartott tovább tíz percnél így röpke másfél órás késéssel meg is érkeztünk az elő-promra. Ott elképesztő káosz fogadott, mivel egy irgalmatlan kicsi házban még kisebb terasszal (az elő-prom általában hatalmas házakban van, mezőnyi kerttel, így mindenki gyönyörű képeket tud készíteni, és általában van hely képet csinálni az egész 50-60 fős társaságról) egy rakás gyerek álldogált összezsúfolódva, izgatott szülők pedig folyamatosan képeket szerettek volna készíteni csemetéikről, csak épp hely nem volt hozzá. Igazán nem értem, hogy a lány, aki ezt szervezte miért ragaszkodott hozzá, hogy az ő házában legyen az elő-prom, mikor egy csomó embernek sokkal nagyobb háza van. Sikerült egy pár képet készíteni, majd húsz perc után beültünk a limuzinokba, és elindultunk. A vacsora nem volt valami érdekes, sushit ettünk, majd utána fagyiztunk, ami külön jól esett a langyos esti 10 fokban. Viszont egy gentleman odaadta a zakóját, úgyhogy annyira nem volt szörnyű. :D A promra egy órás késéssel érkeztünk. Nagyon jól feldíszítették a termet. A téma Coney Island volt, ami egy vidámpark volt a keleti parton korábban, de pár évvel ezelőtt bezárt. (Ebben az országban a sulibuliknak mindig van valami témája.) Ennek megfelelően, két gólyalábas hölgyike köszöntött, az asztalokon középen hatalmas tálak voltak kirakva tele édességgel, lehetett popcornt, vattacukrot és más vidámparkos kajákat kapni (ingyen). Ezen kívül volt tetkószalon, ahol kaptam egy gyönyörű, és hatalmas piros szívet a lapockámra, volt karikatúra-rajzoló, de ott nem vártam ki a sort, ja, meg egy csoki-szökőkút, egy kisebb fajta is várt ránk. A csokikút mellé ki volt téve mindenféle gyümölcs stb. és lehetett mártogatni. Táncoltunk egy pár órácskát, a zenétől nem voltam oda, de azért nagyon jól éreztem magamat. Ezek után vissza a limóba, ahol majdnem mindenki bealudt, és irány az utó-prom. Az utó-prom egy buli, igazából semmi különös nincs benne, mi vagy húszan az egyik lány házába mentünk.. Összességében élveztem az estét, viszont szerintem kissé túllőnek a célon ezzel a rongyrázással: egy lány pl. 400 dollár alatt nem ússza meg az egészet, és mégiscsak egy pár órás dologról van szó. De azért jó volt. :D

A múlt héten véget ért a munka is, persze annyira azért nem vettük komolyan, mint amennyire az iskola akarta. Elvileg 80 órát kéne ledolgoznunk, de nálam, mivel suliba is kellett eközben járnom, ez nem számított, és nem hiszem, hogy 50 óránál többet dolgoztam volna. :D Nem is csoda, amikor a főnök két nap alatt harmadszor küld el minket joghurtot venni a negyedórányi sétára lévő áruházba (esőben), akkor ott nem csoda, hogy benézünk az éppen útba eső cipőboltba, és felpróbálunk öt-hat pár cipőt. :D Ettől függetlenül nagyon élveztem a munkát, talán a kedvencem a trüffelek csokiba mártogatása volt. Van egy gép, ami folyamatosan keveri a csokit, így a csoki pont jó hőmérsékeleten marad, neked pedig egy villára fel kell raknod a trüffelt, kétszer belemártani, lecsöpögtetni és kirakni zsírpapírra. Jó móka, ráadásul néha elveszted a trüffelt a csokiban, mivel lecsúszik a villáról, és akkor lehet keresgélni a trüffelt a csokitengerben. Nyaaamiiiiiiiii!

Múlt vasárnap a barátnőm, Katherine meghívott engem meg két másik barátunkat vitorlázni az öbölben. Az apukájának van egy vitorlása, és kivitt minket a vízre. Életemben először vitorláztam, és igen nagy élmény volt. Mondjuk épp egy jó szeles napot fogtunk ki, így elég félelmetesre sikeredett a kaland. A hajó kb. 45 fokos szögben dőlt be állandóan, csak az változott, hogy éppen melyik oldalra dőlt be. A Bay Bridge alatt áthajóztunk, ami egy hatalmas híd, úgyhogy valóban nem mindennapi élményben volt részem. Ezek után a torkolatban, ahol év elején eveztem, megtapasztaltam egy másik végletet, a nagyon szeles, félelmetes rész után a nyugodt, csendes részt is. Hát, azért azt jobban élveztem, lehetett beszélgetni, elfeküdni a hajóban, vagy kiülni a hajó orrába, és onnan nézelődni. Mindenképpen megérte elmenni, bár ez a dülöngélés a vízen nem nekem való. :D

Szombaton pedig elballagtam!!! Igazi amerikai ballagás volt, talárral meg diplomával. A tornateremben voltunk (ez ugye hasonlít az otthoni iskolai ünnepélyekhez), ahol fel volt állítva egy pódium, valamint egy rakás szék, a végzős osztálynak. Velünk szemben ültek a szülők. Először a tanárok vonultak be, majd a diákok, egyesével. Miután mindenki helyet foglalt, az igazgató, egy szülő, Mr. Thiermann, a gimnáziumi rész vezetője, egy osztálytársunk meg egy, az osztályunk által választott tanár mondott beszédet. Szerintem valamennyi nagyon igényesre és aranyosra sikeredett, Mr. Thiermann a bemutatta az osztályt, meg annak több tagját egy nagyon kreatív beszéd keretében. Úgy csinált, mintha szülőket vezetne körbe az iskolában, akik fontolgatják, hogy odaküldjék-e a gyerekeiket; Mr. és Mrs. Szkeptikus, akik nem hisznek a magániskola-rendszerben, Mr. Thiermann-nel együtt a végzős osztály különböző tagjaival találkoznak a kis túrájuk során, valamint be-benéznek egy-egy tanórára. Sajnos nem nagyon tudom leírni, hogy milyen volt a beszéd, de nagyon tetszett. Sokkal személyesebb volt, mint amiket általában otthon hallok. Érződött belőle, hogy a tanár szereti a diákokat, és törődik velük. Állítólag két évvel ezelőtt egy tanár elsírta magát (nem nő, férfi volt). Azért itt igazán szeretik a diákok a tanáraikat, és fordítva. Miután mindenki elmondta a magáét, az igazgató név szerint szólította a diákokat, akik kimentek, átvették a diplomát Mr. Thiermanntől, majd visszaültek a helyükre. Ezek után az igazgató üdvözölt minket az iskola öregdiákjai között, valamint a 2011-ben végző osztályt hivatalosan is végzősöknek nyilvánította (itt az, hogy egy osztály feljebb lép, nagyon nagy dolognak számít, sőt, minél idősebb vagy, annál több kiváltság jár neked, és annál királyabbnak érezheted magad – a tanárok is máshogy kezelik a végzősöket, mint a nem végzősöket), mi feldobtuk a sapinkat, majd az I Feel Good c. dalra kivonultunk. Zárásként még tartottak egy kis fogadást a diákoknak, tanároknak és szülőknek, ami igazán borzalmasan zsúfolt volt, és ezzel elbúcsúztunk a sulitól. :S Ballagás után host család kettővel és hárommal elmentünk egy étterembe, kaptam ajikat, és elköszöntünk egymástól. Egészen elképesztő volt elballagni, azt hiszem még fel sem fogtam. Sebaj, majd jövőre. :D

Az egyik csomagom már teljesen kész van, tessék szurkolni, hogy a második ne legyen túlsúlyos. Ja, meg hogy én se legyek az, mikor hazaérek.

Vége a sulinak!

A havilap visszatért!!!

Kezdjük a legfrissebbekkel! Véget ért a suli! Bizonyám. Najó, azért nem teljesen (legalábbis nekem nem), meg nem láblógatás van, de így sem rossz. Az én sulimban az a szokás, hogy a májust és júniust a végzősök az ún. senior project-tel (végzős project) töltik. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek dolgoznia kell valahol, és nem kaphat pénzt érte. Olyan szakmai gyakorlat-szerűség. 80 órát kell összesen ledolgozni, és szinte bármit csinálhatsz. A tavalyi években néhányan újságoknál dolgoztak, volt, aki szörföt oktatott, sokan dolgoznak pékségekben vagy éttermekben. Idén páran kórházban vállalnak önkéntes munkát, meg egy csomóan egy organikus farmra mennek dolgozni. Én az egyik osztálytársammal a Bittersweet (Keserédes) nevű csokiboltban dolgozom. A múlt héten ért véget a suli, és azóta minden nap dolgoztam. Most nagyon élvezem, de nem hiszem, hogy szívesen csinálnám ezt főállásban, mert elég fárasztó egész nap állni (ezt csak sejtem, mivel eddig a rekordom a négy óra egy helyben állás volt, és azután nagyon fáradt voltam), meg nagyon monoton a munka. Ez nekem most jól jön, mert eléggé megnyugtat, viszont nem bírnám évekig csinálni. Eddig sajna még csokit nem csináltunk, hanem jobbára csomagoltunk mindenféle finomságot (mandulás-cseresznyés-sós meg barackos-pisztáciás csokikéreg, kókuszos-currys kesudió, karamell, pralinék) szépséges kis zacsikba meg dobozokba. Persze azért csurran-cseppen itt-ott egy darabka ez meg az. :D Nagyon édes kis bolt, az egész egy családi vállalkozás, úgyhogy nem „nagyüzem” megy. Árulnak rengeteg fajta csokis meg kávés italt, amik nagggggyon finik! De vehetsz péksütiket, vagy táblás csokit, vagy bon-bont, és azt a sokféle finomságot, amiket én csomagoltam. Olyan jó volt látni, hogy amit én csináltam a saját kezeimmel, az másnap ott volt kitéve a polcon eladásra. Ráadásul a „főnökasszony”, aki mellesleg egy osztálytársam anyukája nagyon aranyos. Sokat segít nekünk, amikor valami nem megy, állandóan viccelődik, és nagyon jó látni, hogy ő is ugyanúgy dolgozik, mint mindenki más, nem csak áll, és dirigál.

Azért írtam, hogy nekem nem ért véget a suli, mert elméletben a végzősöknek májustól nem lennének óráik. De mivel nekem vannak olyan óráim is, ahova a 11-esekkel vagy 10-esekkel járok, ezért azokra be kell járnom. Ezek az amerikai töri meg a matek. Nem kifejezetten a kedvenceim, de sokkal kellemesebb, mintha minden órám meg lenne még tartva. :D

Az úszás is véget ért. L Azért szomorú vagyok picit, mert azt nagyon szerettem. Viszont a jó oldal, hogy talán a hajam, a bőröm, meg a körmeim rendbe jönnek lassan. Ja, meg hogy megpróbálhatom rendbe hozni azt az idióta mintát, ahogyan lebarnultam az úszódresszben (meg az úszósapkában, ami talán még egy picit viccesebb). :D De a csapat, meg az edzők, meg maga az úszás hiányozni fog. Bár az is igaz, hogy így legalább egy kicsit több időm lesz délutánonként, hogy programokat csináljak. A hétvégén tartották az úszóbajnokságot, amin vagy húsz csapat vett részt. Azt még nem tudom, hogy mi a végeredmény (az első hely nem fenyeget minket, sőt, szerintem még a közelében sem leszünk), de majd megírom, ha kiderül. Amúgy 5 másodpercet javítottam a 100 yard mellúszásban, amire elég büszke vagyok.

Ha most visszaugrom oda, ahol a múltkori blogot abbahagytam, akkor nem nagyon emlékszem már semmire, de azért megpróbálom. Tehát túl vagyunk a FADE shown. A show előtti hétvégén reggel 10-től este 5-ig kellett a suliban gyakorolnunk, majd hétfőtől szerdáig délután fél hattól tízig próbáltunk. Persze emellett volt edzésem is, úgyhogy felettébb élveztem, hogy reggel nyolctól este tízig a suliban kellett maradnom. De megérte. Mind a pénteki, mind a szombati show nagyon-nagyon jól sikerült. Én három táncban voltam benne (Michael Jackson dalok és Anyway You Want It c. dal, amik hip-hop/modern-szerű táncok voltak, és mindenki benne volt, és a salsa, amit a tánctanár koreografált), és hihetetlenül élveztem mindegyiket. Igazából sajnálom, hogy ennek is vége lett, hiszen ezeket a táncokat is nagyon szerettem. És szerintem otthon is tök jó lenne egy ilyen klub, ahova minden tánctudás/tehetség nélkül csatlakozhatsz, és így is esélyt kapsz a fellépésre.

Közben még a FADE-s hétre csütörtökön becsúszott a Senior Ditch Day (Végzős lógás-nap). Ez egy tradíció a legtöbb amerikai gimiben, hogy a végzősök ellógnak egy napot. Persze nagyjából az egész suli tud róla, de azért nagyon jó érzés az egész osztállyal „lógni” a suliból. Mi a Stenson beachre mentünk, és a hasunkat süttettük, mivel nagyon szép idő volt. Néhány eszement még a vízbe is bemerészkedett, bár kétlem, hogy nagy élmény lett volna. Én csak a tengerparton sétáltam mezítláb, és amikor a hullám kijött a partig, teljesen lezsibbasztotta a lábamat, szóval igencsak hideg volt. :D

Ms. McKenna pedig elvitt egy koncertre egyik hétvégén. A House Jacks nevű bandát néztük meg, ami egy acapella csoport, tehát hangszerek nélkül énekelnek. Öt fiatal srácból áll az együttes, és ebből kettő szolgáltatja a „hangszert”, dob és fúvós meg pengetős hangszerek hangját tudják utánozni. Még soha nem hallottam ilyet, nagyon tetszettek. Halál komolyan, mikor az első számot elkezdték, akkor elgondolkodtam, hogy „hmm, azt hittem nincs hangszeres zenei aláfestés”, aztán rájöttem, hogy a kíséretet az egyik srác adja a szájával. :D Egyszóval nagyon jók voltak, sajnos a következő koncertjükre már nem tudok elmenni, mert akkortájt már repülök haza.

Ígérem, hogy legkésőbb egy hónap múlva még újra jelentkezem!

Tavaszi szünet

Hol is kezdjem? A múlt hét tavaszi szünet volt, de már az azelőtti héten sem írtam semmit. Viszont akkor nem is történt semmi, úgyhogy nem is érdekes. Kivéve, hogy spirit week volt a suliban. Ez azt jelenti, hogy minden nap be kell/lehet öltözni valaminek. Hétfőn vadnyugat-nap volt, és farmer szoknyát viseltem. Ez nem igen volt jó ötlet, tekintve, hogy nagyjából 12 fok volt, és majd megfagytam. Kedden-szerdán nem öltöztem se társasjátéknak, se nintendó-figurának. Csütörtökön, a celeb-paparazzi napon viszont riporterek elől bujkáló hírességet alakítottam. Azért szerintem az amik teljesen készek. Olyan hihetetlen módon örülnek, ha be lehet öltözni valaminek, mint a gyerekek. Ja kérem, igen, ez egy kicsit olyasmi, amit infantilizmusnak hívnak, nem? És mindenkinek van otthon egy cowboy/girl csizmája, arra az esetre, ha esetleg vadnyugatos témát kapnak a beöltözős napra. Bocs. Nekem ilyenem nem volt. :D A péntek számomra kimondhatatlan izgalmak közepette telt. A tavaszi szünet előtti napot a suliban Springfest-nek hívják, és nincs tanítás. Én a 11-esekkel SAT tantárgy teszteket írtam, amely nem kifejezetten növelte az önbizalmamat a jövőre nézve. Viszont utána ingyen kaját kaptunk a suliban, először az év folyamán, és még csak nem is volt rossz. Ja, és volt ingyen cookie, az volt a nap egyik fénypontja. Ezek után kicsit vásárolgattunk egy pár osztálytársammal, szerencsétlenek nem több mint két órát vártak rám a H&M-ben. Ruhát kellett vennem magamnak, mivel vasárnap Húsvétra a családdal egy szipi-szupi összejövetelre volt meghívásunk, a család barátaihoz, és anyuka mondta, hogy úgy gondolja, jó lenne, ha vennék egy tavaszi ruhát. Ennek nem annyira örültem, mert tavaszi ruhára nem volt szükségem, és a pénzemet sem szerettem volna ilyesmire költeni. (Még az előző hétvégén együtt körülnéztünk San Franciscóban, ahol ők szoktak ruhát vásárolni. Namost, ezekben a boltokban 100 dollár alatt semmit nem kapni, és csodálkozott, hogy miért nem próbálok fel semmit. Na, mindegy, ez a ruha dolog eléggé kiakasztott. Majd később még írok erről.) Tehát: az osztálytársaimmal „vásárolgattunk”, és végül vettem egy ruhát, úgyhogy happy end volt.

Vasárnap eljött Húsvét napja, úgyhogy elutaztunk a barátokhoz Napa Valley-be, ami Sonomától kissé keletre található, ugyanolyan bortermelő terület, csak kisebb. Nos, a vendéglátó hölgynek van egy csokoládéboltja, úgyhogy - érthető módon - eléggé izgatottan vártam már a találkozást. :D Természetesen az eső zuhogott, és 10 fok volt, mivel kerty-partyt szerveztek. Már ezért megérte könnyed, új nyári ruhában, meg flip-flop papucsban jönni. :D Sebaj, megérkeztünk, a házban láttam úgy kb. harminc embert, állatira kicsípve. Amint beléptünk, azonnal kajával kínáltak (mily meglepő!). Ezek után a gyerekeknek a kertben tojásokat kellett keresgélniük, a nagyobb gyerekeknek, mint én is, pedig csak egy tojást kellett megtalálniuk, amely a nevüket rejtette. Némi segítséggel megtaláltam (a nőci, aki eldugta mondta, hogy szerinte nézzek körül a kerti hősugárzó körül), és cserébe kaptam egy gyönyörűen összeállított kosarat. Volt benne egy sál, strandtáska-strandpapucs, játék, fülhallgató, édesség, piperetáska, szóval elláttak mindenféle csudajóval. Ezek után hajat szárítottam, majd ismét ettünk egy keveset. Közben a felnőttek egyre jobb kedvűvé váltak. Ebéd után a fiatalokkal visszavonultunk filmet nézni (Meglógtam a Ferrarival –klasszikus amerikai film). Majd … eljött a nap fénypontja! Az egyik lány kérdezte, hogy szeretnék-e ellátogatni a csokiboltba. Naná, mondtam én, úgyhogy Carolinenal meg három másik gyerekkel irány a csokibolt!!! A bolt részében nem is nagyon tartózkodtunk csak bekukkantottam (nagyon ízléses kis boltocska, hatalmas csillárral, meg gyönyörű húsvéti kirakattal). Főként a „kulisszák” mögött nézelődtünk, ahol a csokit készítik. Hmmmm! Volt ott tálcákon kitéve ezer különféle praliné…..… Hát, elég sokat kipróbáltam. :D Esküszöm, gyerekkori álmom vált valóra, hogy beszabadultam egy csokiboltba. Mire visszaértünk a partyba, addigra a felnőttek jó része szépen becsiccsentett, a host anyumnak is akadt némi problémája azzal, ahogy el akarta magyarázni valakinek, hogy Doug (host apukám) nagypapája az Doug apukájának az apukája volt. :D Sebaj, jókat nevettem. Egy másik filmet is megnéztünk (Nulladik óra – másik klasszikus), majd szépen hazamentünk. Apuka vezetett, ő nem ivott sokat, úgyhogy nem volt gond. Azért ettem már komoly mennyiségű csokit egy nap alatt az életemben, de azt hiszem, ennyit azért nem. :D

Kedden host mamival és Carolinnal elutaztunk két napra Carmel-be, a tengerpartra, kb. 2 órányi autóútra San Francisco-tól. Gyönyörű szép hely, ici-pici városka, nagyon édes házikókkal meg irgalmatlan drága boltokkal. Természetesen a velem utazó két másik hölgy azonnal vásárolni akart, úgyhogy felmerült bennem a gondolat, hogy én most itt szét fogom unni az agyamat, mert ők a két napot tuti vásárlással töltik majd. Ám, ekkor felfedeztem egy ruhát egy elég puccos üzletben, ami igencsak tetszett. Hát gondoltam, felpróbálom, hiszen már eddig is néztem ruhát promra, de nem jártam sikerrel … de talán most! Ééééés MEGTALÁLTAM!! Nagyon boldog voltam, mert egy nagyon csinos rucit fogtam ki, ráadásul, olyan áron, amire kb. számítottam (ez csak azért volt, mert 50% kedvezménnyel árulták). Aztán lesétáltunk a tengerpartra is (útközben kicsit elidőztünk egy csokiboltban – úgy érzem, hogy idén meglepően gyakran kerülnek ilyen jellegű boltok az utamba), ami egészen elképesztően szépséges volt. Csodálatos, fehér homokos tengerpartja van. Csináltam pár képet, majd feltöltöm őket a webalbumba, de sajnos szerintem képen nem jön át annyira jól. Másnap a tengerpati úton végig autóztunk, és gyönyörködtünk az óceánban. Nagyon szépséges idő volt, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam. Majd megálltunk a Point Lobos-on, ami egy gyönyörű természetvédelmi terület szépen kiépített tengerparti ösvényekkel, ahol lehet sétálni és relaxálni. És képzeljétek, láttam OROSZLÁNFÓKÁT! Olyan cuki volt, kievickélt a sziklára, majd hanyatt dobta magát, és napozott. A séta után Monterey felé vettük az irányt, ahol – többek között – egy hatalmas akvárium is található, és a host anyum nagyon meg akarta nézni a csikóhal kiállítást. Szerintem nagyon király volt, hihetetlenül tetszettek a csikóhalak, főleg a bébik, amik már majdhogynem mikroszkopikus méretűek voltak. A csikóhalak után még körbenéztünk a cápáknál, meg a flamingóknál is. Az akvárium után sajna hazajöttünk, de nagyon élveztem azt a két napot, és ráadásul még egy promruhával is gyarapodtam.

A szünet többi része a tanulással és hasonló nyalánkságokkal telt, úgyhogy azt most nem részletezném, hanem helyette visszatérek a bejegyzés elején felvetett dologhoz. Tehát, ugye volt ez a ruha probléma, hogy Húsvétkor új rucit kéne hordanom, és az anyuka mondta, hogy szerinte, ha nem leszek tavaszi ruhában, akkor kellemetlenül fogom érezni magam. Nekem pedig ezen leesett az állam, mivel otthon olyat még nem tapasztaltam, hogy a barátaim körében kellemetlenül érezném magam, csak azért, mert nem így vagy úgy vagyok öltözve, és a szüleim baráti körében sem tapasztaltam soha ilyesmit. Itt pedig úgy működik a dolog, hogy amikor van egy összejövetel, és egy évben egyszer találkoznak a barátaikkal, akkor az a legfontosabb, hogy mit hordanak. És egy szimpla baráti összejövetelre, kajálásra, piálásra félformális rucikat vesznek fel. Én ezt két szóval tudnám jellemezni: sznobság és felszínesség. És a probléma az, hogy azt tapasztalom, hogy az amerikai emberek bizony ilyenek. Itt mindenkinek elképesztően közeli és hű-de-legjobb barátból van vagy négyszáz, de valahogy nem érzem, hogy olyan igazi barátság lenne köztük, mint amilyen barátaim nekem vannak, vagy a szüleimnek. Nos, nekem ez egy megfigyelésem az amikról. Tehát az otthon gyakran hallható sok előítélet jó részével ugyan nem értek egyet, viszont azt meg kell hagyni, hogy szerintem itt mindenki hihetetlenül felszínes az emberi kapcsolataiban, ami nekem néha már az agyamra megy. Ezért is érzem úgy, hogy itt van egy-két ember, akivel elvagyok, meg együtt „lógunk”, de nincs semmiféle mély kapcsolat senkivel, amit sajnálok.

Nos, ennyi történt, most pedig még egy darabig ki kell húznom a sulit, és majd mindenféle újdonság fog történni, amiről majd később beszámolok.