Hálaadás

Találó cím, mi? Bizony, Hálaadás van. Hogy elment az idő! És vagy két hete nem írtam a blogba, amiért ezúton is elnézést kérek. Bár mentségemre legyen mondva, hogy annyira nem történt sok érdekes dolog múlt héten, ezen a héten meg zéró szabadidőm volt blogot írni.

No, de ne szaladjunk annyira előre, a múlt héten még suliba jártam. Megvolt az első vitánk törin. Ez most nem azt jelenti, hogy csúnyán összevitatkoztam valakivel az osztályban, hanem hogy volt egy szervezett vitánk. A tanár megadott egy témát (A Függetlenségi háború után az Egyesült Államok alkotmánya Locke-i társadalmat hozott létre – Locke egy filozófus volt), és ezt a témát kellett az egyik csapatnak alátámasztania, a másiknak pedig támadnia. Nekem támadnom kellett a témát a nők jogain keresztül. A vitát nem élveztem különösebben, egyrészt mert iszonyú kevés időnk volt a felkészülésre, másrészt mert a vita mindenkinek abból állt, hogy elhadart valami szöveget, amiből kukkot sem értettem. És még csak nem is nyertünk. :(

Az utóbbi időben sokat olvasok magyar híroldalakat az interneten (index, origó), és hihetetlen, hogy minden harmadik cikk a H1N1-ről szól. Ahogy elnézem, otthon kezdenek eldurvulni a dolgok. Itt nem olyan vészes, bár mindenki retteg, főleg mert nagyon nagy a hiány az oltóanyagban, egy csomó kisgyerek van várólistán, ráadásul az ötven és hatvanöt év közöttiek nem is jogosultak az oltásra. Itt az egész dolog egyébként máshogy működik, az oltásra jogosultaknak nem kell fizetniük az oltásért, mivel ők az orvosért fizetnek, az oltást meg ingyen kapják, mivel az a lényeg, hogy minél több „veszélyeztetett” megkapja. Aki meg nem jogosult, az ha fizetne se kapja meg, mivel nincs oltóanyag. Tényleg nagyon félnek amúgy. Már vagy két hete meg vagyok fázva, ami köhögéssel jár. Szóval köhögtem egyet a suliban, majd viccesen megjegyeztem, hogy „hülye disznóinfluenza”, erre mindenki ijedten hőkölt hátra, hogy „influenzás vagy?”. Naná, influenzás vagyok, csak gondoltam, hogy bejövök a suliba, hátha meg tudok fertőzni egy-két embert. De a legviccesebb az, ha csak simán köhögök. Erre mindenki ilyen sanda szemmel néz rám, hogy „beteg vagy?”. Erre azt kell válaszolni, hogy nem, nem vagyok disznóinfluenzás. Én amúgy biztonságban vagyok, mert megkaptam az orrba-oltást. Természetesen nem szúrtak bele az orromba, hanem ez olyan, mint egy orrspray, legyengített vírust juttatnak az orr nyálkahártyára, onnan szívódik fel. Megjegyzem, sokkal kellemesebb, mint egy oltás. Picit rossz íze van úgy tíz percig, aztán ennyi. Az oltás meg még két napig fáj. A suliban néhányan megbetegedtek már az új influenzától, és azt mondták, hogy nem kívánják senkinek, mert kb. egy hétig meg se tudtak mozdulni. Szóval mindenki vigyázzon magára otthon!!!!

Hétfőn megnéztem a sulim jazzbandáját egy jazzbár-sushiétteremben. Ott játszanak minden évben, a hely neve Yoshi’s. Fúúú, nagyon profik voltak. A zenekar hihetetlen jól játszott, mindegyikük nagyon tehetséges, és néhány iskolatársam énekelt. Le a kalappal, olyan hangok vannak itt, hogy elakadt a szavam. Nagyon színvonalas volt, az egész étterem tele volt. Az mondjuk érdekes volt, hogy az elején odajött hozzánk egy pincércica, hogy ja, amúgy kötelező egy italt fogyasztani. Rendeltem egy mokkát, ami volt vagy másfél deci, és öt dolláromba került. Pingyurkát leesett az állam. De kit izgat, a

koncert tényleg elképesztő volt. Sikerült egy videót csinálnom, ezen két osztálytársam, Jordan és Avery énekelnek.

Kedden pedig átköltöztem Ms. McKennához, akik Hálaadás alatt látnak vendégül. Nagyon aranyosak, a férje, Paul nagyon jó fej, a két kislánya pedig nagyon édes! Asszem az egyik még óvodás, a másik pedig kisiskolás. Első este átjött három junior (11-esek), Taylor, a második host-tesóm, meg még két másik osztálytársa. Pizzáztunk, meg filmet néztünk. Nagyon arik, remélem a Taylorral jobban fog működni a host-tesó dolog, mint Larkinnal.

Ja, és voltunk shoppingolni, tiszta élvezet Jingle Bells-re vásárolni. Meg vannak ezek őrülve, már Halloweenkor is minden fel volt díszítve kis karácsonyfákkal, most meg már mintha két nap múlva Karácsony lenne. Bár ez otthon is így működik.

A csütörtöki nap pedig Hálaadás, ami tulajdonképpen abból áll, hogy összegyűl a család, és esznek. Sokat. Itt is nagy a készülődés, annyi kaja van, hogy az egész amerikai hadsereget jóllakathatnánk vele. Hát ez van, meg kell birkózni a nehézségekkel. A sulim nagyon rendes, meg volt tiltva a tanároknak, hogy házit adjanak. Ezt otthon is tudnám értékelni egy-két ünnep alatt. Remélhetőleg valamikor lesz lehetőségem megnézni a Karácsonyi ének c. filmet. Host mummym nem volt hajlandó elvinni, mondván, nem szeretné látni, hogy Jim Carrey hülyét csinál a meséből. Larkin meg mondta, hogy a Disneyt nem is szereti, főleg nem a feldolgozásokat. Így viszont már mindent értek vele kapcsolatban. Hogy lehet Disneyt utálni????? Kb. csak azért, mert a Pixar itt van Oaklandben, szóval azt szeretjük, Disneyt meg nem...? (Egyébként a Pixar a Disney-é) Nekem meg az a véleményem, hogy a Pixar aranyos, meg szeretem, de mégiscsak Disneyn nőttem fel, és szerintem az emberek nagy része szintén. Szóval most már értem Ms. Larki problémáját (bocs, host mummym Ms. Larki-nak szólítja, nekem meg ez nagyon tetszik…tudom, gonosz vagyok).

Jaj, és majd igyekszem képeket csinálni, egyelőre csak az internetről szedett pici képeim vannak. Szóval az van, hogy George Lucasnak itt van Oaklandben a stúdiója, és úgy tudom, itt is nőtt föl. És az oaklandi kikötőben ilyen hatalmas izék állnak, amiknek nem tudom a nevét. És egyszer megjegyeztem, hogy ezek úgy néznek ki, mint a birodalmi lépegetők a Star Wars-ból, erre mondták, hogy naná, George Lucas innen vette az ötletet. Király, mi?

Boldog Hálaadást mindenkinek!

Vizesnyolcas

Na, most eljött az első hét, ahol nem nagyon tudok miről írni. Semmi hihetetlen amerikai-érdekes nem történt. Hát ez meg hogy lehet? Na, azért mégiscsak történt egy s más.

Szombaton volt az első regattánk. Ez nem egy igazi számítós verseny. Úgy néz ki, hogy ott, ahol én evezek, a Jack London Squaren, rajtunk kívül két másik csapat is evez. Mi vagyunk a JLAC (Jack London Aquatic Center – lásd Kedvenc weboldalaim), valamint a Berkeley High School, és az Oakland Strokes csapatok is itt edzenek. Hármunknak közös a csónakháza is, néha, szükség esetén a csapatok kölcsön is adnak emberkéket egymásnak edzésre. Nos, ez a három csapat versenyzett egymással most szombaton. Két részre osztottak minket, így két külön mezőnyben zajlott a verseny. Az én nyolcasom két Oakland Stroke nyolcassal evezett. Erről a csapatról általánosságban azt kell tudni, hogy naggggggyon jók. Országos szinten nyernek versenyeket, nyilván nem a kezdők, de a haladók nagyon keményen edzenek, a csapatnak hétvégén négy órás edzéseik vannak, és havonta több száz dollárokat fizetnek, hogy itt sportoljanak. Szóval mi úgy gondoltuk, hogy nem valószínű, hogy jó helyezést érnénk el, hiszen mégiscsak az Oakland Strokes ellen megyünk. Én úgy álltam a dologhoz, hogy lesz, ami lesz, ha utolsók leszünk, akkor se történik semmi. Az edző mondta, hogy ne foglalkozzunk semmivel, a lényeg, hogy érezzük jól magunkat. Így hát reggel fél nyolckor, a szitáló esőben és popóbefagyasztó hidegben vízre szálltunk. Összesen öt és fél kilométeres volt a verseny felbontva egy 2000-es, egy 1500-as, egy 1000-es és egy 500 m-es szakaszra. Mondanom se kell, az életben nem eveztünk még ennyit egyszerre. Sőt ha jobban belegondolok 500 métert sem eveztünk még le nyolcan együtt. (Az edzéseken eddig nagyjából azt tanultuk, hogy milyen legyen a technikánk, és a hajó nagyon dülöngélős, ha nyolcan egyszerre evezünk, ezért csak egy néhányszor evezett eddig mind a négy pár együtt, de azt is csak úgy kb. 100 méteren. Legtöbbször összesen egy pár, vagy kettő, esetleg három evezett.) Nos, felsorakoztunk szépen egymás mellé a három nyolcas, valamint a három négyes, akik velünk együtt jöttek, de ők csak egymással versenyeztek, velünk nem. Az Oakland Strokes edzője kimondta, hogy indulás, mindannyian nekilendültünk. Az első szakaszon másodiknak értünk be a háromból, ami eléggé meglepő volt. Közben úgy éreztem, kiköpöm a tüdőmet 2 kilométeren, de ez egy olyan sport, ahol nincs egy fél másodperc pihi sem, nem lehet egy pillanatra sem leállni. Ezután következett a második szakasz, majd a harmadik és a negyedik. És tudjátok mi történt? Úgy rávertünk mindenkire, köpni-nyelni nem tudtak!!!!! Mindenki meg volt lepődve! Mindenki! Bár szerintem nem csak az evezősöknek köszönhető, hogy megnyertük a versenyt, hanem az irányítónknak is, mert ő nagyon profi. Amikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább húzni, akkor lelket önt beléd, bíztat, és az ember nagyon fel tudja ám szívni magát! Természetesen ő már nem kezdő, hanem vagy három éve evez, és tavaly lett irányító. Visszatérve a meglepődésre, az egész csapat meglepődött, az irányítónk meglepődött, és nagyon büszke volt ránk, az edző teljesen odavolt, a csapat haladós fele mondta, hogy ilyen még nem történt, hogy a JLAC „újoncok” legyőzzék az Oakland Strokes-t. Amikor pedig bementünk a vízről, az Oakland Strokes edzője odajött gratulálni. Váááááááááááááá, annyira jó volt, nagyon élveztem. Bár a szombati tanulásomnak annyi is volt, olyan fáradt voltam. Lehet, hogy a háromnegyed hatos felkelés miatt. :D De kit izgat? NYERTÜNK!

Már régóta szeretnék írni egy kicsit arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálok a suliban. Az evésen kívül. (Hihetetlen sokat kajálok mostanában a suliban.) Épp aktuális a politika tantárgyamról beszámolni. Novemberben összevonták a mi csoportunkat az Asia Rising (Ázsia felemelkedése) osztállyal, egy közös Kína projektre. Persze nem kínai történelmet tanulunk, hanem arról van szó, hogy a sok szemét, amit az amik riszájklingolnak, azt nagy konténerekben Kínába küldik, ahol kínai vállalkozók megveszik az újrahasznosított szemetet, majd mindenfélét gyártanak belőle, amit aztán visszaküldenek Amerikába, ahol a Wal-Mart-ban szemérmetlenül olcsón eladnak mindent. Király mi? A héten felosztottak minket három csoportba, és mindhárom társaságnak szerveztek egy kirándulást. Az egyik csoport az oaklandi kikötőt nézte meg, az én csoportom egy újrahasznosító központba ment, a harmadik csoport pedig a Wal-Martba látogatott. Hát ez az újrahasznosító üzem nem volt semmi. Nagyon érdekes volt, de azért elgondolkodtató, hogy akkora szeméthegyek álltak ott, mint a Kékestető, és ezek a egy hétnél tovább nincsenek ott. Magyarul hetente ekkora szeméthegyeket termel a Bay Area. És ez csak egy riszájkling center volt! Hihetetlen, és vannak emberek, akiknek az a munkájuk, hogy egész nap egy futószalag mellett állnak, amin jön a szemét, ők meg kiválogatják belőle azt, ami nem újrahasznosítható. Álommunka. Most, hogy mindhárom csoport kirándulása megvolt, fotóesszét kell készítenünk a témánkból. Érdekes lesz, majd meglátjuk, még sose csináltam fotóesszét.

Spanyolból haladgatunk, miközben egy mesét kell elolvasnunk: Cuentos de Ensalada (Mesék Salátából). Tehát a dolog úgy fest, hogy van ez a város, Salátaváros, ahol zöldségek laknak. És egyik nap Tomás Tomatét (Paradicsom Tamást) holtan találják a parkban! Meggyilkolták! Nos, ezek után Polícia Papa (Krumpli Rendőr) letartóztatja Sergió Cebollát (Hagyma Sergiót) a paradicsom meggyilkolásáért. Nagyjából ez a fő cselekményszál, de néha feltűnik egy-egy brokkoli, padlizsán vagy fejessaláta. Nem tudom, hogy láttam-e már ennél hülyébb mesét a világon. Milyen már, hogy egy olyan mesét kell olvasnom, ahol paradicsomokat gyilkolásznak? És tudjátok, hogy mi a legdurvább? Az hogy Tomás Tomatét a barátnőjének az apja ölte meg. Aki szintén paradicsom, és egyben drogdíler. Ennyit a meséről. Bár az igaz, hogy a tanár nem a mese magvas mivolta miatt adta fel ezt az olvasmányt, hanem azért, mert minden olyan nyelvtant használ, amit idén tanultunk.

Szerencsére irodalmon ennél mélyenszántóbb műveket olvasunk. Év elején az Infidel (Hitetlen) című memoárt olvastuk Ayaan Hirsi Alitól. Ez egy szomáliai nőről szól, aki az iszlám világban nő fel, majd felnőtt korában Hollandiába szökik egy rákényszerített házasság elől. Egyetemre jár, majd a muszlim nők jogaiért kezd harcolni. Egy rendező barátjával készít egy filmet Submission (Alávetés/Engedelmesség) címmel, ami azt bírálja, ahogyan a muszlim nőkkel bánnak a férfiak a saját társadalmukban. Ezután a rendezőt az utcán egy arab férfi meggyilkolta, Hirsi Ali azóta is állandóan testőrökkel van körülvéve. A második könyvünk A szolgálólány meséje (Margaret Atwood) volt, ami mindenkinek jobban tetszett, mint az első, mert ez nem emlékirat volt, hanem fikció, így sokkal gördülékenyebben ment az olvasása. Nagyon jó könyv, nekem hihetetlenül tetszett. Ebben a könyvben Amerika irányítását átvette valaki/valakik (az sosem derül ki, hogy tulajdonképpen kicsoda), és egy disztópikus társadalmat formáltak. Nagyon kevés a gyerek, ezért egy furcsa hierarchikus rendszert alakítottak ki főként a nők között. A szolgálólányok olyan nők, akik képesek gyereket szülni, és olyan magasrangú házaspárokhoz küldik őket, ahol a feleség nem termékeny. A szolgálólányok feladata, hogy a férjtől gyereket szüljenek a házaspárnak, akik aztán felnevelik. A harmadik-negyedik könyvünk a Persepolis I és II volt Marjane Satrapitól, ami azért érdekes, mert ez képregény formájában megírt memoár. Nekem elég új volt ez a műfaj, tekintve, hogy eddig képregényt nem nagyon olvastam, egy-két Donald kacsát leszámítva, ez pedig egyáltalán nem hasonlított arra. Ez is nagyon tetszett mindenkinek, ez egy iráni nő gyerekkoráról szól. Ez után a könyv után nem esszét kellett írnunk, hanem mindenkinek el kellett készítenie a saját képregény-emlékiratát. Esküszöm, nehezebb volt, mint írni egy három oldalas esszét.

Ezek után pihiztünk egy hetet, megnéztük a Water (Víz) című filmet, bevezetésként a következő könyvhöz. Ezt a filmet Magyarországon nem mutatták be. A film indiai, angol felirattal. A harmincas években játszódik, és az indiai özvegyek sorsát ábrázolja, abban az időben, amikor Ghandi nézetei kezdenek elterjedni az országban. Nem tudom, hogy Ti tudtátok-e, én nem, hogy Indiában ha egy nő megözvegyül, akkor félig holtnak tekintik, mivelhogy a nő a férj része, így ha a férj meghalt, akkor a nő is félig meghal. Ezek után az özvegynek három választása marad: tűzbe veti magát a férje temetésén; a család beleegyezésével a halott férj öccséhez hozzámegy; vagy cölibátusban él élete végéig. A film 1938-ban játszódik, India angol gyarmat. Egy nagyjából nyolc éves kislányról szól, akit férjhez adnak egy emberhez, aki az esküvő után néhány nappal meghal, majd a kislány egy ún. özvegy-házba kerül, ahol hozzá hasonlóan özvegyek élnek hihetetlen szegénységben. Ez azt jelenti, hogy itt kell leélnie hátralévő életét. Ahhoz, hogy valamennyi kis pénzt keressenek ételre, a szép és fiatal özvegyeket elküldik különböző kliensekhez prostituáltként. Szép világ. Ez manapság már nem egészen így működik, de a hagyományok még biztosan sokáig tartják magukat a hatalmas ország kevésbé fejlett, elzárt részein. (Egyébként 2007-ben Oscar-jelölt film volt.) A film után elkezdtük olvasni Az apró dolgok istene c. könyvet, ami szintén Indiában játszódik, de azt még nem tudom pontosan, hogy miről szól. Viszont a hét elején az egyik matektanár, aki indiai, bejött előadást tartani a hazájáról. A nagypapájának egy egész kis faluja van Indiában, valahol vidéken. A tanárnő tavaly volt Indiában a családjával, és mutatott egy csomó fényképet. Még szolgáik is vannak. Számomra ez annyira hihetetlen.

Szombat este moziztunk, megnéztük az Amelia című filmet Hilary Swankkel és Richard Gere-rel a főszerepben. A film Amelia Earhartról, az első női repülőgép pilótáról, szól, aki gépével átrepülte az Atlanti-óceánt. 1937-ben ő lett volna az első nő, aki az egész Földet körberepülte volna, ha gépe rejtélyes körülmények között nem tűnik el a Csendes-óceán fölött. Nekem nagyon tetszett, de úgy tudom, otthon egyelőre nincs szó a bemutatásáról. Természetesen.

Muir Woods

Nos, az év negyedének hivatalosan is vége van. Az én sulim quarter system szerint működik, ami azt jelenti, hogy az év negyedénél (most), és háromnegyedénél (valamikor tavasszal) kapunk egy szöveges értékelést minden tanártól, valamint egy osztályzatot. Egész jó lett (kivéve a matek, amit nagyon lerontott az első doga), négyes-ötös, bár a töri jegyemmel van egy kis gondom, amit még le kell rendeznem.

Jaj, és olyan kis büszke voltam magamra. Graphics órán a múlt hónapban egy hétig szüneteltettük az évkönyv szerkesztését, és helyette az őszi, iskolai színdarabra készítettünk plakátot. Mindenki tervezett és elkészített egy nagy plakátot, és ki is az rakták összeset a suliban. Nekem az enyém természetesen nem tetszett. Erre múlt héten kiderült, hogy a drámatanár, aki a darabot rendezte, az én poszteremet választotta ki borítónak a programfüzetre. Pedig volt még vagy tíz másik, és azokat nem kezdők csinálták! ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ, de király!!! Nagyon feldobták a napomat, ami jól jött, mert a múlt hetem eléggé kellemetlen volt. Háromszor is éjjel egy után feküdtem le, délelőttönként meg folyton majd elalszom. :D Szóval nagyon stresszes voltam, de amikor megtudtam, hogy az én poszteremet választották, olyan boldog lettem!

Ennek örömére pénteken megnéztem az őszi darabot, aminek Bus Stop a címe, de ezt szerintem magatoktól is kitaláltátok. :D). Tetszett a darab, nem volt hihetetlenül nagy szám, de szerintem a színészek többsége jól játszott.

Hétvégén az egyik osztálytársam meg az anyukája elvittek magukkal kirándulni. Nagyon hálás vagyok nekik ezért, mivel a host családom aranyos meg minden, de nem sok mindent mutattak San Francisco látnivalóiból. Szombaton reggel beautóztunk a Lombard Street-re, ami állítólag a világ legkanyargósabb utcája. Mivel SF. nagyon dombos, régen a lovak nem tudtak felmenni az egyenes, meredek utcán, ezért csinálták ilyen kanyargósra. Szerintem nagyon jól mutat.

Ezek után elmentünk a GOLDEN GATE hídhoz! Igen, a harmadik hónapban végre eljutottam arra a helyre, ami SF. talán legfontosabb nevezetessége! Jeeeeee! Ez a híd ollllyan hatalmas, hogy már félelmetes. De komolyan; ott lógsz a semmi felett, pontosabban egy egészen hihetetlen magasságban az öböl vize felett. Ráadásul elképzelehetetlen tömegek mászkálnak rajta az egyik oldalon. A másik a bicikliseké. Középen meg az autók olyan sebességgel száguldanak tova, hogy az már félelmetes.

Ééééééés ezután pedig irány Muir Woods, ami a mammutfenyők otthona. Bár itt nem túl nagyok a mammutfenyők, csak olyan 70-80 méter magasak, ahhoz, hogy az igazán nagyokat lásd, északabbra kell utazni. :D Az erdőben egy jót sétáltunk a 2000 éves matuzsálemek között, bár picit hideg volt, mivel kevés napfény szűrődik át a fák között. Nagyon jó kis nap volt. Jah, és kiderült, hogy ez a család is feliratkozott, hogy hostoljon engem, de levették őket a listáról. Ezt nem sajnálom, mert az anyuka aranyos egy napra, de egy picit furi, emellett pedig kint élnek a pusztában, totál messze a sulitól, és folyton rá lennék utalva a családra, ha valamilyen programra, buliba el szeretnék menni. Nem lenne kellemes, ha úgy jártam volna, mint a tavalyi diák (aki egyébként vietnámi). Szegény nagyon messze lakott a sulitól, és arra nem járt busz (itt állati borzalmas a tömegközlekedés = nincs). szóval teljesen rá volt utalva a családjára. Ráadásul neki nem olyan testvérei voltak, akik furikázhatták, hanem ötödikesek, úgyhogy ezt nagyon nem szerette. Szerintem idén figyeltek rá, hogy az iskolához közel lakó host családokat találjanak. Nagyon kis kedvesek. :D

Júúúúúúúúúúúúúúúúj, vasárnap estére a host mummym szervezett egy vacsit a másik KÉT HOST CSALÁDommal. Annyira jó volt találkozni velük! Mindkét család nagyon kedvesnek tűnt (ráadásul a két másik gyerek SOKKAL szimpibb, mint Larkinka). A harmadik apukám, Doug (ezt nem nehéz megjegyezni, mivel a mostani apukám is Doug) elvileg nem is jött volna, mert üzleti útra kellett volna mennie. De mégis eljött, és csak a vacsi után indult el a tárgyalására. Nagyon ari, és szerintem úgy néz ki, mint Marlon Brando a Keresztapában, csak eggyel fiatalabb kiadás. :D Jól sikerült az este, host mummym ráadásul magyar kaját is főzött. Ami igen aranyos tőle, mert úgy volt, hogy közreműködök, de közben bejött egy szombat esti buli, szóval nem nagyon voltam otthon/magamnál (az álmosságtól), így végül ő csinálta az egészet – természetesen az én szakmai instrukcióimmal és az otthonról hozott fincsi pirospaprikával. Paprikás csirkét, és somlói galuskát. A csirke nagyon jól sikerült, bár futottam egy pár kört, mire hajlandó volt anya receptjét használni az interneten talált, amerikai „Chicken paprikash” receptek helyett. Persze, elhiszem, hogy az amik tudják a frankót, de akkor is kissé felment az agyvizem. Nem értettem, hogy az ajándékba kapott Gundel szakácskönyvben található recept, az általam leírt és nagyjából hétszer elmagyarázott készítési mód helyett miért szimpatizált inkább az internetes bénaságokkal. De végül sikerült rávennem, hogy az én módszerem szerint csinálja, és igen fincsi lett. A somlói már nem annyira, de elnézzük neki, úgyse tudják, hogy milyennek kell lennie. :D Én meg persze azt is jóízűen megettem. Én már csak ilyen vagyok, ha édesség, és nincs benne mák, akkor jöhet!

Egyébként december elején költözöm a másik családhoz. Hálaadásra (nov. 25-29) a mostani családom Massachusetts-be, Cape Codra utazik. Engem nem visznek, ami szerintem érdekes, de ezt most hagyjuk. Örülök is, hogy nem kell negyven főnyi rokonsággal meg egy sereg egyetemistával (Larkin nővérének a barátai) jópofiznom. Így Ms. McKennánál fogok lakni, és eddig nagyjából kilenc meghívást kaptam tanároktól, diákoktól, másik host családoktól, és a Hálaadás csak öt nap. :D Még nem döntöttem, melyik meghívásokat fogadom el, de jólesik, hogy ilyen sokan törődnek velem.

Elnézést, hogy ilyen ritkán írok a blogba, de sajnos szinte minden nap edzésem van, utána meg házit írok, ezért sajnos nincs több időm. És néha eléggé küzdök a képek feltöltésével, de csekkoljátok a fotóalbumot, mert ott fenn van minden kép. Pusszantás

Tökös hét

Váó, Halloweeni-őrület Amerika-szerte. Ez most komoly, hogy az emberek valóban megőrülnek. Az én host mummym múlt héten feldíszítette a házat, mindenfelé boszorkányokat meg csontvázakat lógatott összevissza, szerzett nekünk tökfejes gumigyűrűt, amit ha megnyomsz, akkor villog. Mikkel nem kopasztják meg az embert! A mi házunk viszont poros nyomába nem érhetett azoknak, amelyek körül mintegy huszonöt kivésett tököt láttam kirakva. És ezeket a tököket nem ám boltban, készen veszik, hanem a lakók maguk vésik. Úgy tűnik, van itt néhány idő-milliomos (is).

Kedden valahogy elkerültük egymást az „evezős” busszal, így fölöslegesen ácsorogtam, és vártam a dermesztő hidegben egy olyan ötvenöt percet, azok után, hogy egész nap majd megfagytam (mert persze itt nem úgy működik, hogy hú de hideg szél van kint, bemegyek a suliba, ott milyen jó meleg van, hanem úgy, hogy bemegyek a suliba, ahol tovább fúj a szél, mert a légkondi állandóan ezerrel működik)... Végül aztán a host anyum értem jött, így egy edzés kimaradt, viszont nyertem egy szabad délutánt arra, hogy tököljünk egy kicsit (najó, most befejezem a béna tökös poénokat). A lényeg, hogy tököt vásároltunk, a tökárus helyek tök érdekesek, négyezer tök van kirakva, annyi színben, méretben és formában, amennyit el se lehet képzelni. Én vettem magamnak egy kis méretű, hagyományos tököt, host anyu meg vett egy hagyományos, ám bibircsókosat, meg egy sárga-zöld csíkosat. Király, mi? Utána meg ellátogattunk az ún. Spirit boltba, ami arról híres, hogy Halloween előtt pár héttel kinyit, gondolom, nagyot kaszál, aztán egy évre bezár. Ja, és mindig máshol nyitják az üzleteiket, ott, ahol éppen ki tudnak bérelni nagyobb épületeket. Mi eléggé későn mentünk, úgyhogy a boltot már félig kifosztották, meg a termékek egy része is eléggé siralmas állapotban hevert a földön. Ettől függetlenül fun volt, ember méretű boszorkáktól, meg szörnyektől kezdve, egész díszleteken át ezer féle jelmezig mindent lehet kapni, ami Halloween. Az viszont igaz, hogy kivétel nélkül az összes termék duplán Made in China, tehát még meg se vetted, már szétesett, elromlott vagy elszakadt minden, és ettől függetlenül igen borsosak az árak. Mindegy, azért vicces volt látni, hogy az amik hol vásárolnak be maguknak az „ünnepre”.

Ja, és este hamburgereztünk. Ez csak azért nagy szám, mivel ez volt az első igazi amerikai hamburgerem (tehát az otthoni McDonald’s nem számít IGAZI hamburgernek). Szóval picit túlzásba vittem a dolgot, az elején csipegettem a host szüleim sült krumplijából, majd kaptam egy akkora hamburgert mint a fejem, meg egy epershaket, amit akkora pohárban hoztak ki, hogy alig értem fel. Na, igen, EZ az igazi amerikai kaja. Hogy milyen volt? Semmilyen. Gondolom az már pozitívum, hogy nem volt íze a hamburgernek. Kivéve, amikor a lilahagymára haraptam, mert azért azt megéreztem. És egyébként az ember egy fél hamburger után úgy érzi, hogy soha az életben többé nem lesz szüksége arra, hogy egyen. Amúgy itt mindenki állandóan ájuldozik azon, hogy milyen finom minden, én meg csak azt veszem észre, hogy elvesznek az ízek. Az ember szó szerint megbánja, ha eszik. Gondolom, mindenki ismeri azt az érzést, amikor ránéz valamilyen kajára, és elképzeli, hogy milyen jó íze lehet. És én is gyakran így képzelem, azután meg jön a csalódás. Valahogy minden kaja íztelen. Vagy nagyon csípős. Hurrá, ha van valami, amit utálok az a csípős étel. Najó, ennyit a gasztronómiai problémáimról, maradjunk annyiban, hogy hiányolok egy kis rakott krumplit szilvás gombóccal megszórva.

A héten megérkezett a host anyum apukája, és csütörtökön családi tökvésés volt. Belement egy tüske az ujjamba. Na, azért ennyire nem volt rémes, bár az tény, hogy a tök tetejét levágni, aztán a belsejét kikaparni nem annyira kellemes foglalatosság. Viszont utána nagyon jópofa arcokat lehet csinálni. Az enyém a kacsintós, egyfogasan vigyorgós. Nem is lett olyan rossz, ugye?

Jujj, pénteken megint elmentem egy focimeccsre, kezdem megkedvelni a játékot, bár vége a szezonnak, úgyhogy most már mindegy. És a fiúk ismét a CPS (College Preparatory School) ellen játszottak, és ismét nyertek. Természetesen. Most nagyon utáltuk a CPS-t, mert a múltkor valami női teniszmeccsen csalt az egyik játékosuk a mi játékosunk ellen, ezért minden Head-Royce-os igen zabos volt. De nagyon jó hangulata van ezeknek a játékoknak, én élvezem őket.

Focimeccs után pedig Dodgeball (Kidobós)! Ahhoz, hogy a játék itteni formájáról pontos képet kapjatok, nézzétek meg a filmet. Az egész dolog abból állt, hogy hét fős csapatok játszottak kidobóst. Eredetileg én nem játszottam volna, de aztán az egyik csapatba kellett egy ember, úgyhogy beálltam. Asszem nem ez lesz az én játékom, tudod, ki tud eltalálni egy nagy gumilabdával valakit tíz méterről. Valaki biztos, de én nem. Azért legalább ezt is kipróbáltam!

Szombaton, október 31-én pedig beköszöntött Halloween. Estére meghívott az igazgató a házához. Ő egy olyan utcában él, ami Halloween-kor teljesen megőrül, nagyjából kétezer ember megy trick and treat-elni oda (amikor kis zsákokkal járnak körbe a jelmezbe öltözött kicsik (és nagyok), és csokit követelnek a házaknál). Őőőőrültek.És a kertek is nagyon fel vannak díszítve, az emberek meg kiülnek a házuk elé csokit meg cukrot osztogatni, a gyerekek meg csak jönnek és jönnek, és tömegek vannak az utcán, szóval hihetetlen az egész. Ide látogattam késő délután. Az idén nyugdíjba vonuló igazgató teljes Elvis öltözékben, parókában osztogatta a csokit a gyerekeknek, és olyan tökök voltak kitéve a háza elé, hogy „Elvis lives”, meg három tök egymás alatt, ami a végén kiadta a HRS feliratot (a sulim kezdőbetűi). Azért nem maradtam itt egész este, három lánnyal mi is trick and treat-eltünk, de nagyjából öt ház után feladtuk, és elmentünk egy buliba, ahonnan átmentünk volna egy másik buliba, de azt meg lefújták, idő közben meg éjfél lett, úgyhogy haza kellett mennem. A három lánnyal viszont nagyon jól elbeszélgettünk. A ház, ahol a bulit rendezték amúgy turista látványosságnak is elmenne. Van egy dombjuk, amit beborítottak egy házzal. A domb igen nagy, tehát a ház is igen nagy. Hozzá tartozik egy nagyjából hét állásos parkoló, meg ilyen finomságok. Lám, nem csak idő-milliomosok laknak errefelé.

Jó volt a Halloween, kár, hogy csak egyszer van egy évben, én nagyon élveztem. És persze ehhez nagyban hozzájárult a rakás csoki, amit befaltam. :D