Átlagos hét

Újabb mozgalmas hét telt el. A második töridogám is ötös lett, bár írnunk kellett egy esszét is, ami a jegyünk kétharmada lesz, és a tanár azt mondta, hogy az valószínűleg mindenkinek le fogja rontani a jegyét. Úgyhogy még nem kiabálok el semmit. Vááááá, és a héten újabb matekdoga. Szurkoljon mindenki!

Most ne röhögjetek ki, ezt el kell mesélnem. Szóval evezésen eddig csak nyolcas hajókban eveztünk, szerdán az edző beosztott pár embert egy négyes hajóba. Én is köztük voltam. Fúúú, tök örültem de jó, végre kipróbáljuk a négyest. Minden készen állt, beültünk a hajóba, még a dokk mellett voltunk. Mikor el akarunk indulni, akkor szépen el kell távolodnunk a dokktól, hogy elkezdhessünk evezni, úgyhogy a kezünkkel kell „lesétáltatnunk” a hajót a nyílt vízre (bocsánat, de ezt nem tudom magyarul, az irányító mindig azt mondja, hogy „walk it down”). Szóval szépen elkezdtük „lesétáltatni” a hajót, de ugyanakkor el is kell hajolni a dokktól, hogy a hajó ne menjen neki. Szóval elhajoltunk, de egy pillanat múlva olyan furi érzés volt, elkezdtünk dőlni a víz felé. Akkor már tudtam, hogy kész, ennyi volt, beborulunk. Kb. mintha lassított felvételben történt volna minden. Egyre inkább eldőltünk, egyszer csak már annyira ferdén álltunk, hogy a víz elkezdett bejönni a hajóba (ez volt az a pont, ahol mind az öten elkezdtünk visítani). Aztán gondoltam, milyen király lenne, ha nem esne rám a hajó, szóval, amikor már félig a vízben voltam, szépen kikecmeregtem a hajóból, és ezerrel elkezdtem hátrálni a vízben. Ez okos volt, mivel a hajó simán ránk borult volna. Ezek után már csak egy olyan métert hátráltam, amikor az evezőm is célba vett. Miután magamhoz tértem a meglepetésből, kimásztam a vízből. Miközben úgy éreztem, hogy az agyam mindjárt felrobban, elkezdtem nevetni, mert valljuk be, igen nevetséges volt az egész helyzet. Később kiderült, hogy azért borultunk, mert túlzottan elhajoltunk a dokktól, meg azért is, mert az egyik lány elengedte az evezőjét (ami ugye szépen lesüllyedt, és lehúzott minket. Amúgy attól a lánytól már félek, mert bármikor közel kerülök hozzá, nem érzem úgy, hogy biztonságban lenne az életem. Például érdekes, hogy szeptember közepétől szinte minden nap elmondta az edző, hogy NE ENGEDD EL AZ EVEZŐT!, de ő azért elengedi. Ez csak egy fincsiség volt tőle, de máskor is állandóan kifogom magam mellé.) Szóval a borulás után jött még egy érdekes dolog. Szerencsére a nyolcas hajó még nem ment el, így tudtak nekünk segíteni kihalászni a hajót a vízből. Kb. tizennégyen emeltük meg azt a hajót, amit alapból négy ember szokott cipelni. És alig bírtuk felemelni, mivel tele volt vízzel, meg meg a négy evezővel. A legszebb az volt, mikor a fejünk felé kellett emelni, hogy kicsurgassuk a vizet. Nem kicsit lettünk vizesek. Mármint nekem már úgyis mindegy volt, de a többieket azért sajnáltam. Másnap inkább nyolcasban eveztünk.

Csütörtökön pedig pénzcsinálás volt az egyesületnek, nekünk kellett a fogadáson kis kajás-tálcákkal körbemászkálni. Persze mindenki feltette a 20 dolláros bájmosolyt, a végén meg úgy éreztem magam, mint a Beépített Szépség: Most megyek, és levakarom ezt a vigyort a képemről.

Jujj, pénteken volt Halloween All School Fair. Ez azt jelenti, hogy az iskola klubjai pénzt gyűjtenek maguknak. Mindenféle játékot ki lehet próbálni, meg persze hatszáz kiló kaja is van. A végzős osztály csinálja mindig a sütivásárt. Úhhh, valóban több asztalnyi cukor (persze muffin, brownie, és egyéb süti formájában) állt egymás hegyén-hátán. És a legrosszabb, hogy mind olyan fincsi!!!! Visszatérve az All School Fairre, a játék meg a kaja főleg a kicsiknek szól (az én sulim óvodától végzős osztályig megy). És mivel Halloweenig már csak egy hét van hátra, ezért mindenki jelmezt öltött. Olyan édik voltak a kisgyerekek a mindenféle jelmezükben. Persze a szülők is részt vettek így elég tetemes volt a tömeg. És én is beöltöztem. Dr. Bradley-től (politika tanár) kaptam egy flapper jelmezt. Nem hiszem, hogy erre lenne magyar szó, flappernek a 20-as évek Amerikájában öltöztek a nők. Szerintem jó kis viselet, bár nem a legpraktikusabb. Az a fejpánt egy idő után elég idegesítő tud lenni. A Fair igen jól sikerült, szerintem sokat kaszált az osztályom is, bár a végén mindenki vitte haza ingyen a sütiket, mert nem tudtunk mit kezdeni vele. :D

Úúúúúh, és megvolt az első FADE-es nagy próbánk. Igaz, hogy a kilencedikesek közül egy se jött el, nem tudom, hogy mit képzelnek magukról a kis ……..ok (kiskamaszok ugyebár). Nagyon tetszik a tánc, Jeckóra nyomjuk. Összesen négy számot mixeltek össze, mindenki kettőben táncol. Az én egyik számom a „Beat it”, ami azért nem annyira lassú, ráadásul a lány, aki koreografálta nem arról híres, hogy egyszerű koreográfiát kreál, úgyhogy még sokat kell gyakorolnom, hogy rendesen menjenek a mozdulatok. Bár fellépés csak tavasszal lesz, addigra remélhetőleg menni fog. A másik szám címére nem emlékszem, de már alig várom, hogy arra is megtanuljuk a koreográfiát.

Tök jó, jövő héten Halloween. Még nem tudom a programot, itt nem terveznek ennyire előre. Mindenesetre remélem valami izgis fog történni.

Ja, és tudtátok, hogy itt nem ezen a hétvégén volt óra átállítás, hanem jövő héten lesz?

Így most egy hétig csak 8 órával jártok előttem.

Kozerdeku kozlemeny

Elnezest az ekezetek hianya miatt, de a suliban irom a bejegyzest.
Gondolom az erintettek eszrevettek mar, hogy az Internet Explorer-ben a blogommal mindenfele furcsasag tortenik. Nem lehet ramenni a kepekre, eltunt egy egesz bejegyzes, es neha eltunik a jobb oldali sidebar. Ezuton is elnezest kerek mindenkitol, sajnos nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni, mert a problema valoszinuleg az Explorer kodolasi hibajabol adodik. Csak annyit tudok mondani, hogy akinek van kedve es lehetosege, toltse le a Firefoxot, azzal minden rendben van. (ezt most azert lekopogom).
Meg egyszer bocsi mindenkitol.

Az Angyalkák Városa

Bocsi sokszor, hogy ilyen régóta nem írtam, de sajnos hétvégén nem voltam internet közelben. Mivelhogy Los Angelesbe utaztunk. Vááááá!! De nagyon-nagyon jó volt! Igazából csak két napot tartott az egész út, és Los Angelesből alig láttam valamit, de azért nagyon király volt.

Szóval vasárnap host mummyval átröppentünk, majd kocsit béreltünk, és irány a Universal Studios. Fúúú, nagyon meg van csinálva. Kicsit olyan, mint amikor egy rakás speciális effekttel dolgozó filmstúdiót ötvöznek vidámparkkal. Meg persze van stúdió-túra is. Vasárnap lévén legalább hetvenmillióan voltak, és nem kis sorok kígyóztak a különböző „fun”-ságokra várva. Egy igen nagy, és igen undorító hamburger befalása után be is álltunk a stúdió-túra sorába, ahol kis digitális tábla jelezte, hogy mindössze tíz percet kell várni. Szóval harminc percnél nem is vártunk többet, és eljutottunk a kis buszhoz, amivel körbefurikáztak minket. Fúúú, hát nehéz lenne leírni mindent, amit láttam. Előállítottak pl. egy szép kis vihart és áradást nekünk, aztán kocsik röpködtek. Láthattuk, amint építik pl. a Transformers-ben használ díszletet, megnéztük a kocsit, amivel a Múmiában rohangáltak fel-alá. Körbementünk a Lila Akác Közben (Született feleségek), és annyira másnak nézett ki. Megálltunk azon a téren, amit az Indiana Jones és a Kristálykoponya Királyságában, a perui jelenetben láthattunk. Keresztülvittek minket az űrlényektől sújtott városon a Világok harcából. Láttuk a cápát, ami szegény elég pici, és nem is néz ki úgy, mint egy igazi cápa. De a vezető azt mondta, hogy becsüljük meg, mert ez a cápa az egyetlen a világon, ami hátraszaltót tud csinálni. Hát ez mondjuk igaz. Átéltünk egy földrengést egy alagútban, ahol megnyílt a fejünk felett a föld (haha, ez viccesen hangzik így, amúgy metróalagútban voltunk), majdnem ránk zuhant egy kamion meg egy kocsi, aztán megérkezett a metró, kisiklott, és az is majdnem ránk esett. Igazából ott egy picit megijedtem. Meg a földrengés is elég idegesítő volt, mert nem lehetett rendesen fotózni.

Sajnos a túra után már nem maradt túl sok mindenre időnk. Felültünk a Jurassic Park hullámvasútra, ami tulajdonképpen egy vízi hullámvasút, bár nem a hullámvasút a lényeg benne, hanem hogy leírhatatlanul jól van kitalálva és megépítve. Körülöttünk nyüzsög egy rakás mű-dínó, hatalmas „díszletek”, egy kocsi itt is majdnem ránk zuhan (ezt valamiért nagyon szeretik). A végén azért a hullámvasút dolog is beindul, hatalmas zuhanással és loccsanással érkezünk meg a célhoz. Előre szóltak, hogy a fényképezőgépet tegyük el, mert vizes lehet. Aztán sikerült a szélső ülésre ülnöm, ami azt jelentette, hogy én lettem a legvizesebb. Meg szembeköpött egy dínó. Hihetetlen.

Egy szuper kis vezetést tartottak a tűz-effektekről a Lánglovagok c. filmből. Elég félelmetes volt, a végén felégettek nekünk egy termet. Najó, nem, csak szimplán hatalmas lángok lobbantak fel, nyilván a szobát nem égetik fel, mivel negyedóránként van vezetés, biztos nem lenne gazdaságos tönkretenni a berendezést.

Jujj, és most jön az egyik legjobb. Jellemző, hogy ez szegény host mummymnak nem tetszett. A Múmia hullámvasút. Itt is ötvöztek egy-két speckó effektet a hullámvasúttal, ám itt ez utóbbi sokkal királyabb volt. Kedvcsinálónak bejátszottak egy jelenetet a filmből, amiben a skarabeuszok megeszik az egyik embert, és akkor elkezdték birizgálni a lábunkat, mintha rajtunk is bogarak mászkálnának. Aztán ez a hullámvasút is zuhant, hihetetlenül begyorsult, majd ment egy picit hátrafelé is. Persze mindezt a sötétben, ahol csak néhány plafonról lógó hullát láttál. Host mummym mondta, hogy neki ez nem tetszett, mert nem látta, hogy hova megyünk, mi következik. Nekem meg pont ez tetszett, mert nem rémültem halálra a tériszonytól.

Végül egy 4D-s Shrek rövidfilmet néztünk meg. Irtó édes volt. Egy szimpla 3D-s film, ami amúgy tényleg nagyon jól meg volt csinálva, mert komolyan meg akartam fogni a képernyőből kijövő dolgokat. A negyedik D annyi volt, hogy a lovaglós jelenetnél ide-oda rángatták az ülést, meg a Szamár kétszer letüsszentett, és akkor vizet fröcsköltek ránk. Állatira tetszett.

Ja, és a stúdióba vezető úton összesen ennyit láttam a Hollywood feliratból. Hát nem szörnyű?

Az utazás második napja nem volt ilyen szuperfun, illetve más érdekességeket tartogatott. Két egyetemet néztünk meg, a Pomonát meg a UCLA-t. A Pomona egy 1500 fős (kis) egyetem, a UCLA (University of California Los Angeles) meg olyan harmincezres (nagyon nagy), szóval igen különböztek. Mindkét egyetemen részt vettünk a college tour-on. Ezt mindig egy, az egyetemre járó diák tartja, elmesél sok mindent, nem csak a tanulmányi részéről, de a sportolási lehetőségekről, klubokról, az egyetemi életről, a közösségről, hogy miért mentek arra az egyetemre. Nekem a UCLA sokkal jobban tetszett, mivel a túra is sokkal élvezetesebb volt, másodszor a Pomona túl álmosnak, csendesnek tűnt, a UCLA-n meg nem éreztem úgy, hogy mindenki azonnal elalszik. (Ettől függetlenül mindkét campus nagyon szép, rendezett, szóval azért nem lehet rossz oda járni.)

Az egyetem után még elnéztünk a Rodeo Drive-ra. ÁÁÁÁÁÁáááááááááááááááááá. Ekkora hülyeséget! Jó, nyilván ezt is látni kell, de ez csak egy utca egy rakás puccos bolttal meg pálmafával. De azért élveztem. Most nem akarom azt mondani, hogy my host mum és Larkin sznobult egy kicsit, úgyhogy azt mondom, hogy sznobultunk, úgy, hogy ők bementek mindenféle ruhát megnézni meg próbálni a boltokba, én meg addig inkább az utcán vártam, és nézelődtem. Személy szerint elég kellemetlenül éreztem magam a Promod-os farmeromban a szuper dizájner shopokban, ahol amúgy nem találsz egy teremtett lelket sem (mármint vásárlót), és ha bemész, akkor egyből egy hihetetlen segítőkész és kifinomult hölgyike c

uppan rád, hogy segítsen. Az árát meg se mertem nézni az ottani ruháknak, arról nem is beszélve, hogy ezek tényleg annyira dizájnosak, hogy szerintem irtó hülyén néznek ki. Amúgy korábban host mummym mondta, hogy errefelé néha lehet sztárokat is látni. És hiába stíröltem, hogy ki vezeti a luxusautókat, nem láttam Britney Spearst. De ez még a kisebbik baj. A nagyobb, hogy Hugh Jackman-t sem. Kár volt odamenni. Viszont akkor is volt egy vicces élményem. Kiszálltunk a kocsiból, elkezdtünk sétálni, amikor elment mellettem egy pasas. És akkor belémhasított, hogy én őt ismerem. De vajon honnan???? Aztán rájöttem, hogy nem ismerem, hanem ő a gonosz, pszichopata fejű bácsi, Ben a Lost-ból. Már megérte nézni azt a sorozatot. Ja, és élőben nem is volt pszichopata feje.

A Hollywood-ot megelőző héten csak kevés nagyon izgis dolog történt. Egy gyógyszertárban találkoztam egy idős magyar házaspárral, majd két napra rá egy élelmiszerboltban egy magyar anyukával, meg a két kisfiával. Gyanúsan ismerős nyelven beszéltek, ezért odamentem hozzá, egy ilyen értelmes kérdéssel: Bocs, magyarok vagytok? A nőnek leesett az álla: „Ezt nem hiszem el. Minden alkalommal, mikor idejövök vásárolni, találkozom valaki magyarral.” Nagyon kedves volt, itt él az olasz férjével, szegény gyerekek voltak vagy tizenegy évesek, és már most három nyelvet beszélnek. Nagyon jó volt találkozni valakivel, aki beszél az anyanyelvemen.

A mostani hét amúgy senior week a suliban, ami azt jelenti, hogy majdnem minden végzős elmegy egyetemet látogatni valahol az országban, vagy otthon dolgozik az egyetemi jelentkezésén. Én meg a suliban aszalódom nyolc órán keresztül (mivel vannak nem végzős tárgyaim is), de ebből csak három tanóra, a többiben meg erősen igyekszem arra koncentrálni, hogy ne aludjak el. Nem mindig sikerül, a múltkor épp törit tanultam a könyvtárban, amikor elaludtam. Háromszor egymás után, úgyhogy végül feladtam. Ja, az idő meg pocsék. Valami a Csendes-óceán ázsiai részén tomboló tájfunnak kaptuk a maradékát, ami széllel meg esővel járt. Az osztálytársaim emlékeznek, olyan Győr-szerű eső (a nem osztálytársaknak: emlékezetes osztálykirándulás ítéletidőben), csak egész nap, meg egész éjjel. És mivel ugye itt az utcák igencsak dimbes-dombosak, ezért még több órával azután, hogy elállt az eső, csordogál a kis patak lefelé az utcákon.

Ez volt a hétvége, pénteken meg töridogát írok, úgyhogy tessék szurkolni, mert megtudtam a college counselortől, hogy ha itt jelentkezem egyetemre, akkor fontos, hogy a legjobb jegyeket érjem el. Hurrá, néhány óra tanulás még belefér a napba. Legfeljebb meghosszabbítom az összes napot 26 órásra. Meg se kottyan.

Jók legyetek. :D

Go Jayhawks!

Úgy tűnik, hogy mostantól ez lesz a sémája a hétnek. A hétvége meglehetősen mozgalmas, a hétköznapok meg kb. olyanok, mint általában a diákoké (tanulás, aztán edzés, aztán még egy kis tanulás). A lecke mennyisége egyre nő, és már most jelentkeznek a kimerültség jelei mindenkin. Rajtam is. De persze otthon is ugyanez lenne a helyzet, ahogy a hírekből hallom, szóval nem panaszkodom.

Politikán megírtuk az összehasonlító dogát. Előző nap új csoportokba rendeződtünk, így mindegyik csoportban mindegyik országot képviselte valaki, aki elmondta a többieknek a saját országáról összeállított anyagot (Spanyolország, Franciaország, Svédország, Japán), és a dogában ezekről kellett írni. De tök vicces volt, az óra elején rávették a tanárt, hogy ha már az órán csoportokban dolgoztunk, írjuk a tesztet is a csoportokban. Ez így nyilván megkönnyítette a dolgunkat, mivel mindenki jól ismerte a saját országát, szóval csak lediktáltuk egymásnak a válaszokat.

Bizonyára emlékeztek, hogy írtam, hogy a héten végre rendes hajóban fogunk evezni edzésen. Valóban így történt. Egész héten egyszer… Csütörtökön. A többi nap túl szeles volt, de azért csupa fun dologgal ütöttük el az időt. Például erősítés, futás, meg evezőgépezés, ami kellemes, főleg egy óra erősítés után, mikor az ember már amúgy se érzi a karját. Bár, amilyen bolond vagyok még élveztem is. :D

A péntek igencsak izgisre sikerült. A suliban spirit day-t tartottunk, ami azt jelenti, hogy a suli színeibe (arany/sárga – zöld) kell öltözni. Azért annyira nem sokan foglalkoznak ezzel a dologgal, de van, aki tényleg viccesen öltözik fel. Délután pedig focimeccs volt, az én sulim meg a CPS (The College Preparatory School) nevű suli között. (Most ez alatt a foci alatt mindenki értsen focit, és az amerikai focit pedig ígérem, amerikai focinak fogom nevezni.) Szóval végre, életemben először élőben végignéztem egy egész focimeccset!!!!! Most büszkének kell lenni rám! És még élveztem is! A pálya egyik oldalán ült a Head-Royce-os „szurkolóseregünk” egyik fele, a másik oldalon van egy domb, ott ültünk mi, a másik fél. A suli kabala figurája a jayhawk, (amire még nem tudtam rájönni, hogy pontosan milyen madárka, a jay az szajkót jelent, a hawk meg sólymot). Szóval a mi részünk kitalálta, hogy mi kezdjük el kiabálni, hogy „jay”, a másik oldal meg kiabálja, hogy „hawks”. Egy gyors telefonhívás, lerendeztük a dolgot, és elkiáltottuk magunkat, hogy „jay!”. Egy olyan röpke 5 másodperc után pedig a másik fél jött, hogy „hawks!”. Ez így ment néhányszor, de a végén nem bírtuk már röhögés nélkül, úgyhogy felfüggesztettük a kiabálást, mert annyira nem sikerült megoldanunk, hogy a két oldal egy egységes „jay-hawks!” legyen. Azért csak bejött a dolog, mert nyertünk. 2-0 lett a végeredmény, büszke voltam a játékosokra, meg persze magamra is. (Néhány fotó a sulimról.)

Meccs után kidobtak az egyik osztálytársam, Tao Tao házánál, ide szólt a meghívásom péntek estére. Ő Kínából érkezett három évvel ezelőtt, és azóta a Head-Royce-ba jár. A szülei nem költöztek ide, úgyhogy baráti alapon „hostolja” őt egy család. Először sétáltunk a közeli vásárlós kisvárosban, Montclair-ben, beszélgettünk, aztán együtt vacsoráztam a családdal. Érdekes volt látni, egy másik családnál hogy telik a vacsora, miről beszélgetnek. De erről majd később. Tao Tao-val dumcsiztunk még egy picit arról, hogy mit érzünk az itteni dolgokkal kapcsolatban, és érdekes volt, hogy mennyire egyformán gondolkodunk az amerikaiakról, mit tartunk furcsának az itteni emberekben. Jó volt beszélni valakivel, aki sok dologban hasonlóan érez, mint én. Neki sem volt könnyű az első pár hét, bár ő kifejezetten örül, hogy elköltözhetett otthonról, nem nagyon szerette az életet Kínában.

Visszatérve a családi vacsorákra. Igazából jóban vagyok a családommal, a host anyum nagyon aranyos, de valahogy az egész dolog nem igazán családias. És ezt most nem úgy értem, hogy köztem meg a többiek között nem családias a hangulat, hanem nekem valahogy nem tűnik családiasnak az ő egymás közti kapcsolatuk sem. Az egyedüli alkalom, amikor élnek némi családi életet az a vacsora (bár Tao Tao-tól hallottam, hogy ez náluk is így van, szóval ez valami amerikai dolog, vacsi után mindenki bezárkózik a saját szobájába, és aznap többet nem is látják már egymást), és még a vacsora alatt is úgy tűnik, mintha valamiféle távolságot tartanának egymás között. Nekem kicsit hidegnek tűnik az egész. Gondolkodtam azon, hogy csak azért nem beszélgetnek mindenféle személyes dolgokról, mert előttem nem akarnak ilyesmiket szóba hozni, de az a benyomásom, hogy ez itt mindig így működik. Mikor Tao Tao-éknál vacsiztam, teljesen közvetlen volt az egész, hangosan beszéltek, mindenféle, akár butaságnak tűnő dolgokról, mint a prom, meg mi van, ha nem hív el minket senki. Otthon meg folyton az a téma, hogy ki mit csinált a nap során, amikor mindenki pontosan tudja a másikról, hogy mit csinált. A host anyum nagyon aranyos, de valahogy nekem egy anyuka nem olyan, mint amilyen ő. A host apuka szintén tök jó fej, gyakran hülyéskedik, de valahogy ő sem olyan apukás nekem. A host sisteremről, Larkinról meg aztán mindent elmondhatok, csak azt nem, hogy olyan, mint egy nővér. Őszintén szólva mostanában nem sikerül túl jól kijönnünk egymással, és most nem is kezdem rágni magam, hogy ez esetleg miattam van, mert tudom, hogy nem. Az ő természete ilyen. Gyakran lekezelően viselkedik velem, erre az anyukája meg teljesen elcsodálkozik rajta, hogy hogy mondhat ilyet, és gyorsan rászól, hogy kérjen bocsánatot. Erre elkezdenek veszekedni, amitől aztán triplán jól érzem magam, mivel nem csak engem bánt meg, hanem miattam még ők is összevesznek. Kissé el van kényeztetve, és totális kiszolgálásban van része (egyébként nekem is, még a kenyeret is megkeni a host anyum vajjal, mikor azt én is bármikor meg tudnám csinálni). Szóval egyik reggel ülünk az asztalnál Larkinnal, a pirítóban pirul a bármije, az anyukája meg épp valamivel el van foglalva, amikor a pirítós elkészül. Erre Larkin megszólal, hogy „kész van”. /Puff, egy maflás!/ A készülék kb. egy méter távolságban van. És elvárja, hogy az anyukája abbahagyja, amit épp csinál, anyuka meg oda is megy, és lerakja a kislánya elé a pirítóst. Áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!

Jó, most lehet, hogy úgy jött le, hogy állandóan konfliktus van köztünk, de azért egyszer-kétszer (amit én egy picit kevésnek tartok, de az apró dolgoknak is örülni kell) egész jól elbeszélgetünk, ő is kedves, én is kedves vagyok, de ez csak max. húsz percig tart, aztán megyünk a dolgunkra, legközelebb meg már megint van valami, ami elrontja az egészet…. Nehéz az élet.

Szombaton az egyik osztálytársamnál, Nicole-nál volt BBQ, közben meg amerikai foci meccset néztünk. Bár ez utóbbi inkább csak háttér dolog volt, mivel voltunk vagy ötszázan (najó nem, az osztályból kb. 11-en, a húga osztályából is ugyanennyien, plusz úgy hat családtag), szóval dumáltunk, kajáltunk, meg játszottunk. A játék egy irtó vicces videójáték volt: zenekart kell csinálni, valaki dobol, ketten gitároznak, és valaki énekel. Én leragadtam a gitár – könnyű szintnél.

Vasárnap Mr. Thiermann (a gimnázium= Upper School igazgatója) elvitt a családjával ebédelni meg színházba. Nagyon aranyosak, két fia van, mindketten a Head-Royce-ba járnak, kisebb évfolyamokra. Ebéd közben beszélgettünk, Mr. Thiermann elmesélte, hogy kiskorában a szüleivel Franciaországba költöztek, és francia suliba kellett járnia, pedig nem tudott franciául. Igaz, hogy neki ott voltak a szülei, de ettől függetlenül átérzi a helyzetemet. A színházban a Harvey c. komédiát néztük meg. Egy közösségi házban adták elő, és vasárnap délután lévén a nézők 98% nyugdíjas volt. Úgy tudom, hogy amatőr előadás volt, a sulim drámatanára rendezte, és a fizika-asztronómia tanár is játszott benne. Jó kis darab volt, értettem, és élveztem az előadást. (Egy elég régi darab, arról szól, hogy egy nő és a lánya a nő bátyjánál él, aki egy hat láb magas Harvey nevű nyulat képzel a legjobb barátjának. Természetesen ebből rengeteg konfliktus adódik, főleg, amikor a pszichiátrián tévedésből az asszonyt zárják be, és a férfit kiengedik. Azért morális tanulsága is van a darabnak, de ez csak az utolsó tíz percben derül ki.)

Jövő hét végén elutazunk host mummyval (és Larkinnal) két napra, de azt még nem árulom el, hogy hova.

Rövidke

Nos, megkaptam a dogáimat. Megmondtam előre, hogy mind a kettő a "szokásos" kategóriába esik, ugye? És tényleg. Matek: kettes. Töri: hibátlan.
Annyira kiszámítható vagyok.


(De lesz az a matek jobb is!!!!!!!!!!!!!!!)