Záróakkord

Íme, egy utolsó bejegyzés, melyet már itthonról írok. De ne rohanjunk ennyire előre, hisz van még mit mesélnem az utolsó három napról.

Tehát ballagás után ballagási party következett. Ez teljesen szülői szervezés, és este kilenctől reggel fél ötig tartott. Az egyetlen ok, hogy olyan sokáig ott legyünk az, hogy így a gyerekek nem mennek el inni, és így nagyobb eséllyel nem történik semmi baleset a ballagás alkalmából. Nem volt rossz a party, csak sajnos kettő körül elfogytak a programok. A bulit egy hatalmas fitness centerben tartották. Úszhattunk a medencében, volt kaja-pia, lehetett henna tetkót csináltatni, ami talán az est fénypontja volt. Még mindig látszik a bokámon, mert persze egy idő után elhalványodik, majd eltűnik, de nagyon tetszett (anyáéknak is!!), gyakrabban kéne ilyet csináltatnom. Részt vehettünk egy versenyben is. Mindenkiről kiraktak egy gyerekkori fényképet, és ki kellett találni, hogy ki kicsoda. Ez nem volt valami egyszerű a nyolcvan fős osztályom esetében. :D Játszhattunk még mindenféle sportokat, mint röpi, kosár, kidobós, ping-pong meg squash, valamint volt tarot-kártya olvasás. Természetesen nagyon világos és közérthető dolgokat mondott a jósnő, mint pl. hogy a jövő évem nagyon fontos lesz számomra, és döntéseimet úgy kell meghoznom, hogy tudatában legyek annak, hogy ezek milyen nagy hatással vannak a jövőmre. Egyszóval sokkal okosabb lettem. :D Nos, kettőig még egymás évkönyveit írogattuk alá, majd egy picit még üldögéltünk, én pedig fél háromkor elaludtam egy fotelban, majd húsz perc múlva, nem tudom milyen megfontolásból lefeküdtem a földre, ahol újra elaludtam. Végül, miután mindenkit sikerült felébreszteni, megnéztünk egy osztályfilmet, amit két osztálytársunk csinált, majd kaptunk egy sporttáskát mindenféle ajival (folyékony mosószer, törülköző, szennyes zacskó, papucs, meg mindenféle, ami az egyetemen jól jöhet), és hazamentünk. Így reggel ötkor már le is feküdhettem, remek volt. :D

A tíz hónapos ottlétem utolsó napján Ms. McKenna elvitt az Alcatrazba, amit egész évben meg akartam nézni. Komppal mentünk át a szigetre, majd ott audio túrát választottunk. Nagyon érdekes volt, négy börtönőr meg négy rab volt a narrátor, és ők vezettek végig a cellákon, ebédlőn stb. Kellemes kis helynek tűnt, azt hiszem én pár nap után megőrültem volna, nemhogy évekig ott üljön az ember. Olyanokat mondtak, hogy amikor szilveszterkor a cellájukban ültek, és már lámpaoltás után voltak, és úgy fújt a szél, akkor San Franciscóból lehetett hallani a bulizók nevetését meg a zenét. Nagyon ki lehetett ott készülni abban a börtönben, míg a börtönőrök családja a szigeten lakott, és fogalmuk nem volt arról, hogy a rabok milyen körülmények között éltek. Nagyon érdekes volt, bár szavakkal kétlem, hogy ennél jobban le tudnám írni. Másnap még elbúcsúztam a barátaimtól egy ottalvós party után, majd elindultunk a reptérre a családommal.

Azzal már előre tisztában voltam, hogy nagyon túlsúlyos az egyik bőröndöm, és készültem is rá pénzzel, de azért némileg izgultam, hogy nem lesz-e valami probléma. Végül minden gond nélkül bejutottam, amin egészen meglepődtem, mert az én formám nem ilyen. Innentől kezdve viszont már nem volt annyira jó, mivel Lufthansa gép helyett Uniteddal mentünk, ami a világ legkényelmetlenebb légitársasága. Ráadásul eleinte azt hittem, hogy lemaradok a gépről, mivel fix helyem nem volt, és arra vártam a kapunál, hogy kapjak egyet. Így pár perccel azután, hogy a gépnek fel kellett volna szállnia, utolsó hívás volt, én pedig még mindig ott vártam a helyemre, míg ott pattogtak az alkalmazottak, hogy nincs elég hely. Végül azért csak szorítottak nekem egy helyet, igazán nagyon kényelmes volt, tizenkét órán keresztül úgy ültem, mint egy hering a dobozban. Vizet összesen háromszor hoztak nekünk, szóval nem olyan volt, mint a business osztály. Persze semmit nem aludtam egész éjjel, majd Frankfurtban a csatlakozásom is késett, mivel a változatosság kedvéért nem volt elég hely a gépen, és önként jelentkezőket vártak, akik vállalták volna, hogy 250 euróért a következő járattal repülnek tovább. Persze, mondtam a világ összes kincséért sem maradtam volna ott egy perccel tovább, annyira elegem volt. :D

Végülis csak hazaértem, mint az látszik. A búcsúzás elég rossz volt, mert – ahogy az mindig lenni szokott – az utolsó hónap volt a legjobb, és elég jóba lettem három osztálytársammal, és a két utolsó családomat is nagyon szerettem. Viszont nagyon jó volt újra látni itthon mindenkit, a saját ágyamban aludni, és ismét emberi fogyasztásra alkalmas kaját enni. Mégis nagyon furcsán érzem magam, mert hazajöttem, és itt szinte semmi nem változott, és úgy érzem, mintha el sem mentem volna. Mintha az egész csak egy álom lenne, és most felébredtem, és néha visszaemlékszem rá. Itt nincs semmi, ami Amerikára emlékeztessen, és egyelőre picit úgy érzem, mintha ez az egész év nem történt volna meg igazából.