Sunny days, foggy days

„The coldest winter I ever spent was a summer in San Francisco.” (A leghidegebb tél, amit valaha átéltem egy nyár volt San Franciscóban). Nos, Mark Twainnek igencsak igaza volt, a nyár valóban nem túl meleg San Franciscóban, és az idő nagy részében köd van. Bár azért nem ennyire drámai a helyzet. Nagyjából 24 fok körül van a hőmérséklet, úgyhogy senki ne higgye azt, hogy egy folyton „Sunny” Californiában töltöm napjaimat. A város, San Francisco szerintem nagyon szép, bár én nem ott, hanem a Bay Area (a San Francisco-t körül ölelő terület neve) egy kisvárosában, Piedmontban lakom a host családomnál, ahol egy picit melegebb van, mint SF-ban.
Ittlétem első napján történt velem valami, amit muszáj leírnom. Az ASSIST képviselő a suliból átjött a host családomhoz, hogy találkozzon velem, és beszélgessünk. Ez számomra egészen furcsa, hiszen otthon nem igazán életszerű, hogy egy tanár elmegy a diák otthonába csak azért, hogy találkozzon vele. A tanárnő, Saya nagyon kedves volt, beszélgettünk, ismerkedtünk, hozott nekem pólót meg pulcsit a suli jelképével, érdeklődött az orientáció felől. Csodálkoztam, hogy mennyire közvetlen, de persze ugyanakkor nagyon tetszett is. Majd a host sisteremmel, aki egy évvel fiatalabb nálam, elkezdték kielemezgetni a suliban kialakult fiú-lány kapcsolatokat. Nem igazán vágtam, hogy miről beszélnek.
Az utóbbi napokban sokat ismerkedtem a környékkel, és hihetetlenül más itt minden. Egy ilyen „kisvárosban” négysávos utat még nem láttam. Az is igaz, hogy költöttek rá rendesen. Még az orientáción, mikor megjegyeztük egy ASSIST-os emberkének, hogy milyen jó az autópálya, elmondta, hogy ja, 1,4 milliárd dollárt költöttek rá. Hát igen, picit több forrásuk van, mint nekünk. Ugyancsak ő mesélt nekünk a fiáról, aki Boston mellett jár iskolába. Még az életében nem járt Bostonban, pedig húszpercnyire van tőle a város. Ez az amerikai társadalom egy rétegének a nagy problémája; nem mozdulnak ki. Szegény bácsi meg ott fényképezte az ASSIST-os diákokat, mondta, hogy majd elküldi a fiának, aki nagyon fog csodálkozni, hogy kik ezek a képen, hisz úgy néznek ki, mint az amerikaiak.
Bocs, egy picit eltértem a témától. Az én kisvárosomban amúgy nem sok a látnivaló, a kertes házakon, boltokon, éttermeken meg két mozin kívül nem sok minden van. Bár még az is lehet, hogy a mozik nem is ebben a városban vannak, mivel itt nincsenek feltüntetve a határok a városok között. Például van itt egy olyan utca, aminek az egyik oldala még Piedmont, a másik Oakland. Viszont tényleg rengeteg az étterem. Egy utcában van legalább három mexikói kajálda, nevetségesen közel egymáshoz. Amúgy kezdek nagy étterem-szakértővé válni. Még egy hét sem telt el, de már ettem egy mexikói és egy japán étteremben, egy spanyol tapas bárban, valamiféle kaviáros helyen, két olasz és egy francia étteremben, meg egy California Pizza Kitchen nevű helyen. Ja, és van egy új kedvenc italom, az Italian soda. Ez szódavíz, jég és valamilyen szirup keveréke. A szirup lehet vanília, mogyoró és bármilyen gyümölcs. Nagyon finom! A kaviáros étteremből pedig van egy érdekes élményem. Ez a hely az ún. Fairy Buildingben található, ami egy hatalmas piac, ezért az étterem egész apró, és a piacon sétálgatók belátnak. Szóval épp elkezdtünk enni, amikor az olasznak kinéző (valószínűleg tényleg olasz) pincér elkezdett énekelni. De nem ám akármit, hanem valamilyen áriát, teljesen tisztán, és jó hangosan. Naná, minden sétálgató ember megállt bámészkodni, az étteremben ülők meg teljesen ledöbbentek. A pasi meg csak nyomta olaszul jó pár percig. Persze a végén hatalmas tapsvihart kapott, én meg csodálkoztam, hogy egy ilyen ember miért is dolgozik pincérként.
Az elmúlt héten sétáltam a Berkeley Egyetem campusán, ami szerintem gyönyörű, bár az itteni diákok többségének érdekes a stílusa. Olyan hippisek. Ezért is csúfolják a várost „Bizarrkeley”-nek vagy People’s Republic of Berkeley-nek.
Eddig „csak” kétszer jutottam be San Franciscóba, ebből egyik alkalommal egy rövid városnézés céljából. Host anyummal körbekocsikáztuk a várost, és mesélt a különböző városrészekről. A Castroban élnek a meleg párok, a Sea Cliff a gazdagok helye, 2 millió dolláros házakkal, és valahol ott lakik Robin Williams is. Láttam néhány részét a Golden Gate Parknak, ami hatalmas, körülbelül akkora lehet, mint a Central Park New Yorkban. A parkban található az Academy of Science, ami azért érdekes, mert a tető ún. living roof. Ez azt jelenti, hogy kis dombok vannak a tetőn, földből, rajta fűvel. Ez biztosít az egész épületnek hőt, vizet stb. Elég érdekesen néz ki.
Utaztunk a Cable Car-on is, ami talán az egyik legismertebb látványossága San Franciscónak a Golden Gate Bridge mellett (ahová egyébként még nem sikerült eljutnom). Nagyon nagy élmény volt, lógtam le a kocsiról, ezerrel kapaszkodva, miközben a vezető a csengőjén mindenféle dallamot játszott, a megállóknál pedig közölte, hogy csak nőket hajlandó elvinni.
Vasárnapra az egyik diák családja szervezett nekem egy találkozót a házukban, meghívták pár jövendő osztálytársamat. Kedvesek voltak, de ez még csak egy röpke ismerkedés volt, az egész csak rövid ideig tartott, ezért nem is nagyon tudok most ennél többet mondani róluk. Ja, és Új-Zélandot Ausztráliával azonosítják, de ezt elnézzük nekik.

Ezerrel közeleg az iskolaév, még van egy csonka hetem arra, hogy kiélvezzem a szünetet és a szabadidőt. Majd jelentkezem az újabb fejleményekkel, csütörtökön derül ki, hogy mik lesznek a tantárgyaim. Júújjj, de izgis!!!

Boston, orientáció

Tegnap megérkeztem az első host családomhoz. Nagyon jófejek, már most beterveztek nekem egy csomó programot. A host sisterem, Larkin tegnap azonnal elvitt sétálni a kisvárosban, ahol laknak, és ami egy nagyon szép hely. Mindenhol csupa zöld és színes növények, szépen ápolt kertek, és tipikus amerikai kertvárosi házak.

Az előző három napot Connecticutban, egy bentlakásos iskolában töltöttük az ASSIST Orientáción. Közben rájöttem, hogy nem nagyon lennék képes bentlakásos iskolába járni, engem már a második nap frusztrált az, hogy egy iskolában lakom 120 másik emberrel. Biztos ennek a fajta sulinak is megvannak az előnyei, de nekem valahogy jobban bejön a család, az, hogy délután eljárhatok bárhova. Az orientáció első napja csupa játékból állt, de mi, magyarok végigszenvedtük az egészet, mivel előző éjjel nem sokat aludtunk, ráadásul 32 fok volt nem kevés párával, és a játékokat mind a gyönyörű, napsütötte, tűzforró focipályán játszottunk. Ja, és ennyi bogárral én még életemben nem találkoztam. Így az első nap nem telt olyan szuperül, viszont a második hihetetlenül jó volt. Először Bostonba mentünk városnézésre, 1600-as évek beli, bostoni ruhákba öltözött idegenvezetőkkel. A mi idegenvezetőnk állati jól mesélt, rengeteget nevettünk, és egy pillanatra se lehetett megunni. Ezután volt némi shoppingolás, meg kajálás, majd Cambridgeben, a Harvard Egyetemen volt még egy idegenvezetés. (Ezt Hahvahd tournak nevezik, mivel a helyiek így ejtik a Harvardot. Elég furi.) Ezután még egy kis shopping következett, és a nap végére egy picit ki voltak akadva a lányok (én nem annyira, bár azért nekem se tetszettek a dolgok), mivel addig kb. háromszor akartak átverni. Kétszer próbálkoztak a boltban nem odaadni a visszajárót, viszont engem a Harvardon akasztottak ki eléggé. Az idegenvezető lány elvitt minket egy boltba, ami állítólag a „hivatalos Harvard-shop”-nak számított. Én nagyon szerettem volna venni egy pulcsit, de az M-es akkora volt rajtam, mintha XL-est vettem volna fel, úgyhogy hagytam az egészet. (Amúgy a pulcsi negyven dollárba került.) Úgy döntöttünk, hogy átmegyünk egy másik boltba, amit út közben láttunk, mivel az is hivatalos Harvard shop-nak tűnt. Itt ugyanazt a pulcsit, amit a másik boltban láttunk 35 dolcsiért adták, plusz volt még vagy négy másik színben és minden méretben. Végül itt vásároltam, bár eléggé csalódottak voltunk, hogy az idegenvezető is átver minket. Mindent összevetve (és a kis felháborodásokat leszámítva) én nagyon élveztem az egész napot. Este Mr. Stanley, az ASSIST elnöke és az orientáció vezetője megköszönte nekünk a hozzájárulásokat az amerikai gazdasághoz. Az utolsó nap fejtágítással telt, elmondták azt, amit már mindenki tudott, majd este megtartottuk az Entertainment Evening-et. Nagyon jó produkciókat láttunk, és szerintem a mi slide shownk is tetszett mindenkinek. Másnap már csak egy röpke hét órás út volt hátra, hogy elérjem a final destinationt, Oaklandet. Eléggé szenvedtem az úton, mivel nem nagyon voltam hozzászokva az Economy Classhoz. Ez azért van, mert a Budapest-Boston repülőúton valami véletlen folytán a Business Classra raktak minket. Szép kis luxus volt.

A kajáról csak annyit, hogy tényleg borzalmas, se íze se bűze semminek, viszont rendesen kalóriában dúsak. Szinte minden gyümölcs génkezelt, én olyan barackot, amit Bostonban adtak még nem pipáltam, nem is tudtam megenni.

Az emberek, akikkel eddig találkoztam mind nagyon barátságosak, mosolygósak és segítőkészek voltak, egyszóval eddig minden teljesen rendben ment. Nos, ez az én kis kalandom kezdete, és izgatottan várom a folytatást.

A legelső

Hellóka mindenkinek. A következő tanévben az Oakland-i Head-Royce Schoolban fogok tanulni, és az itt szerzett tapasztalatokról, élményekről írok majd a blogomban.

Még 8 nap van hátra az indulásig, és én már kezdek izgulni, mert még egy rakás elintéznivaló lenne, arról nem is beszélve, hogy gőzöm sincs, hogy fogok beférni a bőröndjeimbe (körülbelül öt kiló ajándékot viszek, szóval rendesen fel leszek pakolva). Eddig életemben egyszer utaztam repülőn, akkor is a szüleimmel, ezért egy picit félek, hogy boldogulok majd a reptéren. Szerencsére nem leszek egyedül, hisz Magyarországról négyen kaptuk meg az ösztöndíjat, rajtam kívül Adél, Luca és Lilla.

Ha minden jól megy, jövő szombaton este (ottani idő szerint) már Bostonban leszünk az ASSIST orientáción, ami egy négy napos rendezvény, és utána mindenki buszozik, vagy épp röppen tovább a saját sulijába (jómagam valószínűleg a legmesszebb, hisz a Boston-San Francisco távolság röpke hat órás utat jelent).

A sulimról egyelőre csak röviden, mert még én se tudok sok mindent. Nos, ez az iskola nem bentlakásos, ami azért fontos jelen esetben, mert a 88 ASSIST iskola jó része az. Eddig körülbelül ennyi, amit az iskolámról tudok (mondtam, hogy nem lesz sok), valamint azok az információ morzsák, melyeket a suli honlapjáról csipegettem fel. Tekintve, hogy az iskola bejárós, host családoknál fogok lakni. Szám szerint háromnál. Most tutira leesett az állatok, hogy „Nem mondod, háromnál?”. Legalábbis erre következtetek azoknak a reakciójából, akinek személyesen mondtam el. Szerintem ez egyáltalán nem gáz, mivel biztosan sok különböző élményben lesz részem mindhármuknál, és megtapasztalhatok három más-más családi életet. Az első családomat már ismerem is, és naggggyon jófejnek tűnnek (legalábbis a host mummym, meg a host sisterem, mert eddig csak velük leveleztem).

Ezúton szeretnék bátorítani mindenkit, akiben egy kicsit is felmerült az, hogy jelentkezik valamilyen ösztöndíjra, hogy jelentkezzen. Ha bármiben segíthetek, akkor várom az emilkéket, vagy commenteket, szívesen válaszolok minden kérdésre, ami felmerül az ASSIST-tal, vagy az EVIME ösztöndíjjal kapcsolatban.

És ha addig nem is, Boston után jelentkezem. Pussz.