Middle Fork

Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!! Annyira jóóóóóóó volt!! Nagyon-nagyon-nagyon jó!!

Khm. Elnézést. Inkább az elején kezdem. Az iskolám minden évben megrendezi Fall Out nevű kirándulását. Ez a senior (12.) osztály esetében raftingolást jelent az American River Middle Fork elnevezésű részén. Én ebbe a senior (végzős) osztályba járok, és mivel mi kiváltságosok vagyunk, egy sokkal nehezebb és kalandosabb szakaszát tettük meg a folyónak, mint a junior (11.) osztály, hah. (Ezt a Fall Out-ot felfoghatjuk az éves osztálykirándulásnak is.)

Csütörtökön reggel öt órai keléssel kezdtem a napot. Mondjuk ez nem volt kellemes, de ugyan már, kit érdekel, megyünk raftingolni! Két és fél órás buszozás után megérkeztünk az Auburn nevű városka melletti Senki Földjére, ahonnan a vízitúránk indult. Mindenki rövidnaciban, fürdőruhában (a fiúk persze nem vettek bikinifelsőt), naptej tömkelegét kenve magára állt sorba a mentőmellényekért, és sisakokért. Az biztos, hogy nem túl kényelmes ez a felszerelés, ámde rendkívül hasznos. Beosztottak minket csónakonként, az én csónakomban öten ültünk, plusz a vezetőnk. Most a fiúk ne figyeljenek egy picit! Ezek a vezetők annyira jól néznek ki, hogy az már hihetetlen. A mienk, Ivan, perui származású, és nagyon-nagyon vicces fiú volt. Mikor először találkoztunk, kérdeztük, hogy ő lesz-e a vezetőnk, és azt felelte, hogy ha szeretnénk, igen. Hát nem édes?

Elérkezett az idő a vízre szálláshoz, így hát lecipeltük a csónakot a folyóig (ez egy kb. 15 méteres út, de a csónak olyan nehéz, hogy öten is alig bírtuk el). Itt azzal kezdtem, hogy beleléptem a vízbe, és szó szerint megfagyott az ereimben a vér (olyan irgalmatlanul hideg volt a víz). A többiek mondták korábban, hogy nagyon hideg, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Miután magamhoz tértem meglepetésemből, elfoglaltam helyemet a csónak elején. Ez az a hely, ahonnan legkönnyebben be lehet esni a vízbe, viszont nagyon fun ott ülni, ráadásul sokkal kényelmesebb, mint középen vagy hátul. Végül elindultunk, és egyből lementünk egy zúgón, ami nem volt különösebben meredek, viszont mindannyian csurom vizesek lettünk, és innentől kezdve dideregtünk. Mikor egy kicsit nyugodtabb szakaszra értünk, a vezetőnk elmagyarázta, hogy hogyan másszunk ki a vízből, ha beleesünk, valamint ha azt mondja, hogy „Get down!”, az azt jelenti, hogy le kell kuporodni a csónakban, mert komolyabb zúgó következik. Kicsit izgultam, hogy mindent jól fogok-e csinálni, de még élek, úgyhogy nem rontottam el semmit. :D

A következő zúgón elég simán leértünk, de a mellettem ülő lány, Salem az utolsó pillanatban kiesett a csónakból, és vitte magával az evezőjét is. Persze Ivan azonnal kihúzta, ami nem volt olyan egyszerű, mivel szegény lány nagyon alacsony volt, ám széleske, és nem érte fel a hajót, így nem lehetett valami gyorsan kihúzni. De végül sikerült, benn volt a csónakban, és ekkorra már mindenki nevetett. Ivan mondta neki, hogy szerezze vissza az evezőt. Erre a Salem áthajolt rajtam, és elkezdett nyújtózkodni érte, ami szintén elég érdekesen nézett ki, így hát folytattuk a nevetést, szegény meg ott igyekezett elérni. Annyira nyújtózkodott, hogy újra becsúszott a vízbe. Ekkor már sírtam a röhögéstől, Ivan meg egyfajta „szegény bolond” mosollyal az arcán ült, és érdeklődve figyelte a jelenetet. Másodszorra már nem segített kihúzni, mivel nyugodtabb vizekre értünk. Végül a csapat egyetlen fiúja, aki nem mondható különösebben góliátnak próbált segíteni. Nagy nehezen becibálták a csónakba, ahol pedig valami furcsa helyzetben beszorult a két „ülés” közé, ami szintén elég viccesen festett, és mindannyian szakadtunk a nevetéstől, amíg szegény lány a mentőmellényébe süllyedve próbált feltápászkodni. Ezzel már megalapozta a jókedvet a következő órákhoz. Egyébként Salem is nevetett a végére, meg semmi baja nem lett, csak az elején kicsit meglepődött a víz hőmérsékletétől, mikor bepottyant.

A legnagyobb kaland a Tunnel Chute nevű zúgó volt. Ezerrel eveztünk felé, egyszercsak Ivan Get down!-t kiáltott, mi mind összekucorodtunk a csónakban, és elindultunk lefelé. Sikítás, hullámok az arcunkba, száguldás két sziklafal között, majd lelassultunk, beértünk egy alagútba, ahol megpróbáltunk magunkhoz térni. Olyan érzés volt, mintha beugrottam volna a vízbe. Mindenem átázott, és mikor végre magamhoz tértem, felvettem a beszélgetés fonalát, melyben Ivan irtózatosan tündéri mosollyal az arcán azt bizonygatta, hogy ő tényleg nem tud úszni. Gondolom ez csak vicc volt, de azért picit meglepődtem. Még néhány zúgó következett, majd jó negyven percig csak feküdtünk a csónakban, Ivan pedig irányított, mivel a folyónak az a része csendes és nyugodt volt. Azzal szemben, hogy a víz dermesztően hideg volt, a levegő olyan meleg lett, hogy majd megaszalódtunk a csónakban. Szinte sivatagi, forró szél fújt, a nap pedig úgy égette a bőrünket, hogy ötpercenként kenegettük magunkat. A negyven perces pihentető csónakázás alatt beszélgettünk, Ivan kérdezte, hogy tudunk-e csúnya vicceket. Így hát viccmesélés következett, majd dumáltunk, és egészen meglepődtem, hogy Ivan milyen intelligens, olyan dolgokról beszélt, hogy egészen leesett az állam, hogy honnan tud ilyeneket. Sajnos fotókat nem készített senki a partról, így az internetről teszek fel képeket. Itt egy videó is, ami nem azé a társaságé, amivel mi mentünk, hanem egy másik cég készítette viszont ugyanazt a szakaszt tettük meg mi is a folyón. Egy helyen ki kellett szállni a csónakból, és a parton mászni a sziklákon, mivel egy szupermeredek zúgóhoz érkeztünk. A videón mutatják, ahogy a vezetők leküldik a csónakot a „majdnemigazivízesésen”, a mi vezetőink viszont le is mentek rajta. Mindenki azt bámulta, hogy hogy csinálják. És hát igen profin csinálták, pedig nem kis bátorság és tapasztalat kell ahhoz, hogy ezt bevállalja az ember.

Végig a csónak bal oldalán ültem, így ugyebár a jobb karomat erőltettem meg jobban, a nap végére meg már eléggé fájt az egész jobb oldalam. Ettől függetlenül nagyon sajnáltam, mikor vége lett, azt hittem (vagy csak reméltem), hogy hosszabb lesz. Így is jó öt-hat órát tartott, de gyorsan elrepült az idő. Remélem, hogy lesz alkalmam újra raftingolni!!

Este kempingeztünk, dumáltunk. Volt tábortűz is, ahol egy senior tradition-nek eleget téve mindenki köszönetet mondhatott annak, akinek akart. Kicsit hasonlított egy Oscar-átadásra, csak sokkal meghatóbb volt. Volt nagy sírás-rívás, sokan álltak fel megköszönni valakinek valamit, volt, aki többször is. Nekem nagyon tetszett ez, mert elmondhatták, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak, mennyire szeretik egymást, megnyíltak egymás előtt, kimondtak olyan dolgokat, amit valószínűleg máskor nem tettek volna meg. Voltak olyan lányok, akik szinte végig sírtak (pedig jó két órát tartott), sőt még a fiúk is elpityeredtek, amit egyáltalán nem tartok gáznak, mert így legalább látszik, hogy ők is ugyanúgy éreznek, mint a lányok. Két férfi tanár mellett ültem, és onnan is erős szipogást hallottam, de árnyékban voltak, úgyhogy lehet, hogy csak az allergia miatt volt. Egyébként nem csak az osztálytársaknak mondtak a diákok köszönetet, hanem a tanároknak is, azért, hogy segítették, inspirálták őket, vagy akár azért, hogy elviselték az idegesítő viselkedésüket. Szerintem nagyon szép ez a hagyomány, és nem bánnám, ha nálunk is lenne ilyesmi, ha nem is ebben a formában, mert biztosan sokat jelentene mindenkinek, ha beszélgetnénk egy picit.

A szabad ég alatt aludtunk. Azt azért nem mondanám, hogy kényelmes volt, reggelre mindenem fájt, de szerencsére csak egy éjszaka volt pihi-puhi ágy nélkül, ezt pedig mindenki kibírja. Reggel már nem nagyon csináltunk semmit a táborban, délben pedig olyan állapotban értem haza, mint egy zombi.

Vacsi után elruccantunk fagyizni egy Fentons nevű fagyizóba. Itt csak egyfajta fagyit kérnek az emberek. Én valamilyen karamellás-mandulás-crunchis fagyiból kértem egy kis adagot. Erre fogott egy tölcsért, és két akkora gombócot rakott bele, mint a fejem. Esküszöm több volt, mint itthon a három-gombóc fagyi. És nagyon finom. Nyamm.

Most szeretnék leírni egy-két dolgot, amit érdekesnek találtam eddig. Úgy érkeztem meg Amerikába, hogy mindenkitől azt hallottam, hogy a h…e amik nem tudják, hol van Magyarország, stb. Itt pedig mindenki érdeklődik honnan jöttem, amikor meg mondom, hogy magyar vagyok, mindenki tudja, miről beszélek. Megkérdezik, hogy Budapestről jöttem-e, sziával köszönnek (ami persze see ya-nak hangzik, de ez nem probléma), mesélik, hogy voltak Magyarországon, vagy szerettek volna menni, de már nem volt rá idő Románia meg Bulgária után. Most nem azt akarom mondani, hogy mindenki vágja az ország földrajzát, vagy kiselőadást tarthatna, de legalább nem hiszik azt, hogy éhes vagyok, mikor mondom, hogy honnan jöttem. Ezt csak a félreértések elkerülése végett írtam le, mert otthon tényleg mindenki úgy gondolja, hogy minket senki nem ismer.

Ja, és anya szólt, hogy az utolsó bejegyzésben az angol irodalom tanárt magyartanárnak neveztem. Bocsi, de el fog tartani egy darabig, amíg megszokom, hogy nincs „magyartanárom”. De azért igyekszem. Bár ugye mindenki tudja, miről beszélek?