Culture shock

Nos, én is elérkeztem ahhoz az időszakhoz, amit a cserediákok nagy része (állítólag kivétel nélkül mindenki) átél külföldön tartózkodása során. Culture shock. Nem egy kifejezetten kellemes állapot. Csak rám kell nézni, és lehet tudni, hogy nem kellemes. Bár most sajnos/szerencsére most nem tudtok rám nézni, úgyhogy bocsi. Megmagyarázom, hogy mit jelent nálam ez a nevezetes culture shock. Általános tünetek között az egyik legelső a sírás. De ez nem akármilyen sírás. Én ilyet még nem éltem át. Ülök az asztalomnál, semmi bajom, aztán a következő pillanatban elkezdek sírni. Csak ülök, sírok, nem kicsit, nagyon, és közben ezt gondolom: „Mi van, ez most komoly, hogy sírok???? De mégis miért?” Szóval csak úgy jön. Érdekes. Nem is beszélve a hangulatváltozásokról. Egyik pillanatban tele vagyok energiával, aztán azt érzem, hogy befeküdnék az ágyamba, és ki se kelnék belőle egész héten. Néha hihetetlen vidám, jókedvű vagyok, öt perccel később pedig csipkésre tudnám tépkedni valakinek a képét, olyan mérges vagyok. Nem lehetek különösebben kellemes társaság a családomnak, mivel a rossz pillanataimat igyekszem otthonra tartogatni. Bár az utolsó héten annyira lefoglaltak, hogy nem volt alkalmam szomorkodni. (Az egyéb tünetek inkább fizikális és vegetatív jelenségek, amiket most nem részleteznék.) A host anyum viszont nagyon kedves, mondta, hogy sírjak nyugodtan, ha jólesik, majd elmúlik. És a maguk részéről tényleg mindent-mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam – otthon érezzem magam. És ez hihetetlenül jó érzés, és sok erőt is ad!! És arra bizony nagy szükségem is van.

Merthogy elkezdődött a suli! Nemcsak hivatalosan, hanem gyakorlatilag. Ja, és van egy pingyurka változás az órarendemben. Eredetileg a spanyol II. csoportban voltam, de túl könnyűnek bizonyult, úgyhogy felkéredzkedtem a spanyol III.-ba. Mivel ez egybeesett a Video Production órámmal, ezért fel kellett vennem egy új művészeti tantárgyat. Úgyhogy átraktak egy másik US History tanárhoz, és az addigi US History órám helyére felvettem a Graphics nevű tantárgyat. Ugye, egyszerű? A Graphics mellesleg az évkönyv szerkesztését jelenti, három dizájning programot fogunk használni, hogy gyönyörű évkönyvünk legyen. Szerintem ez nagyon hasznos tudást jelent, amit otthon is ki tudok majd használni. Egyébként azt nem különösebben bánom, hogy áttettek egy másik töritanárhoz, mert az előző (akivel volt két órám) állítólag a három US History tanár közül a leggyengébb, és egy szót nem értettem nála. Viszont a Video Production-t azért sajnálom. De hát ez van.

Azért nem különösebben kímélik itt a diákokat. Eddig három politika órám volt, és azt a házit kaptuk a hétvégére, hogy írjunk egy esszét, hogy az amerikai kormánynak hogyan kéne változtatni az egészségügyi rendszeren. Na, most ez picit szíven vert, mert ugyebár zéró tapasztalattal rendelkezem az amerikai egészségügyről (amit mellesleg túlzottan nem sajnálok). Tehát annyit tudok az itteni helyzetről, amit a három órán hallottam, a host mummym elmesélt, és amit megnéztem a neten. Sebaj. Azért megírtam, bár kétlem, hogy ez lenne a legbrilliánsabb eszmefuttatás, amit a tanár valaha olvasott. Viszont minden tanár, meg a host mummym is nagyon aranyos. Folyton mondják, hogy senki nem várja tőlem, hogy kiváló és fantasztikus dolgokat írjak, mindenki tudja, hogy milyen nehéz nekem ez az első néhány hét, mennyire más nekem itt minden. Ebben igazuk van, de engem az hat meg nagyon, hogy egészen kitüntető figyelemmel kezelnek. Az új töritanárommal egy órám volt eddig, írtam neki, hogy küldje el a házit emailben, és visszaírt, hogy milyen boldog, hogy az osztályában vagyok, és ha bármiben segíthet, akkor szóljak. (Meg azért a leckét is elküldte). A tanárok nem csak elmennek mellettem, hanem beszélgetnek velem, mindig kérdezik, hogy érzem magam, minden rendben van-e, miben tudnak segíteni. Mikor az órarendváltozást beszéltük meg, három tanár ült le velem, hogy segítsenek az új órarend összeállításában. Kétlem, hogy más diákok miatt hárman összegyűlnének. A Head of the Upper School (a „felső iskola”, azaz a suli gimnázium részének, a 9-12. évfolyamnak az izgatója), Mr. Thiermann meghívott ebédre. Tegnap volt „dance” a suliban (kicsit olyasmi, mint egy Karinthy-s sulibuli, szóval az osztálytársaim tudják milyen… elég …), és nem volt kedvem táncolni, mert nem annyira jött be az egész. Ja, meg szerintem allergiás vagyok a légkondira, ami miatt úgy érzem, mintha kifolyna a szemem, úgyhogy kijöttem a táncolós helyről, és leültem kint. És odajött Mr. Thiermann, és fél órán át beszélgettünk mindenféléről, és annyira tudják itt az emberek, hogy mit mondjanak, hogy hogyan segítsenek, bíztassanak, nyugtassanak meg. Egyszóval tényleg rengeteget törődnek velem, és nagyon értékelik, hogy valaki a világ másik végéről idejön tanulni, távol a családjától, barátaitól. Azt hiszem, már most rengeteget köszönhetek ennek a sulinak.

Holnaptól pedig nagyon össze kell szednem magam, mivel evezni fogok minden hétköznap délután. Ráadásul egy edzés két és negyedórás. Így a lecóírás estére marad, remélem azért sikerül majd megbirkóznom a dologgal. Ezek mellett a jövő héten lesznek „meghallgatások” a FADE-be, ami a suli táncklubja (a szó jelentése kb.: elhalványul, kifakul). Mindenki bekerülhet, csak szeretnék látni, hogy táncolunk, ezért tanítanak nekünk pár koreográfiát, amit aztán be kell mutatnunk. (Amúgy itt minden sulis klubnak diák a vezetője, a FADE-nek az osztálytársam, Natalie.) Egy picit azért félek, mivel modernt fognak tanítani, ami nem épp az én stílusom, de majd meglátjuk, hiszen mindenre nyitottak vagyunk, ugyebár.

A héten volt a suliban egy senior este, amikor a továbbtanulásról volt szó. Mindenki szülővel érkezett, és egy előadó is jött a Stanfordról. ----- (Most tartottam egy öt perc szünetet a blogírásban, mert berepült egy madár a házba, aztán megtaláltam Larkin szobájában, de nem tudtuk kikergetni, úgyhogy végül host apuka kellett, hogy megmentsen minket a vérszomjas szörnyetegtől. Szerintem a tenyeremben elfért volna, Larkin meg halálra volt rémülve, hogy milyen veszélyes. Feldobta az estémet!) ----- Visszatérve az előadáshoz. Mindig elámulok, amikor egy-egy ilyen kiváló szónokot hallok előadni. Mr. Sajnosnemtudomanevét, termetes, afro-amerikai férfi volt, aki csakúgy, mint a hasonló megjelenésű bostoni idegenvezetőnk (ld. bostoni fotók), rendkívül élénk, érdekes, szellemes és tartalmas prezentációt tartott. Hihetetlenül élveztem. Szinte már „játszott”, mintha színházi előadás lenne, megnevettetett, de ugyanakkor nagyon sok információ is volt az elmondottakban. Sőt, azt is kimondta, hogy ha ez, és ez, és ez nem érdekel, vagy nem ilyen vagy, akkor ne menj a Stanfordra. Nem próbált meg meggyőzni, hogy ez a nekem való hely, a többi egyetem sokkal rosszabb, muszáj ide jelentkeznem. Azt mondta, hogy ha például nem akarok a várostól elzárva élni, akkor menjek máshova, hisz még van több mint ezer kiváló egyetem az országban. És imádom azt az itteni hozzáállást is, hogy az alapján igyekeznek eldönteni, hogy felvegyenek-e az egyetemre, hogy bírod-e a tempót, és hogy várhatóan mennyivel teszed az egyetemet jobb hellyé. Érdekes, nem? Otthon – szerintem - nem éppen így gondolkodnak. Kedvet kaptam a Stanfordhoz (mármint a megnézéséhez), remélem lesz alkalmam egy egyetemlátogatásra az ittlétem során.

Ja, és tök vicces volt, pénteken úgynevezett senior day-t tartottunk. A suli csupa 2010, meg SEN10R felirattal volt díszítve. Ráadásul minden végzős beöltözött, a téma az iskolai sztereotípiák volt. Teli volt a suli sportőrültekkel, gengszterekkel, stréberekkel, emósokkal, hipsterekkel (erre sajnos nincs jó magyar szó, ilyen eléggé elvont, füvező, piszkos, szakadt farmerben járó emberkék, de azért a hippi nem a jó szó rájuk), meg azokkal a bizonyos alulöltözött lányokkal (erre most nem szeretném a csúnya p-betűs szót használni, mert a szüleim, meg néhány tanárom is olvassa a blogot, úgyhogy próbálok nem rossz fényt vetni magamra). De annyira poén volt látni fiúkat minigatyóban, és apró kis topokban. Szerintem nagyon szupi, hogy mindenki bevállalja, hogy beöltözik, és benne vannak a játékban.

Őszintén szólva nem könnyű bekerülni a társaságba, pontosabban a közösségbe. Én vagyok az egyetlen új az osztályban, ráadásul a többiek már legalább három éve együtt töltik a napjaikat, de vannak, akik alsó tagozat óta osztálytársak. Olyanok, mint egy család, és nagyon kedvesek velem, de azért különösebb barátságok még nem szövődtek. Jó, jó, tudom! Itt is minden felnőtt azt mondja, hogy el fog tartani pár hétig, vagy akár hónapig, amíg megtalálom azt a társaságot, ahova igazán illek, azokat az osztálytársakat, akikkel igazi barátok lehetünk. Persze nem segít sokat az se, hogy összesen két olyan órám van, ahol az osztálytársaimmal lehetek, a többin mind kisebbekkel vagyok. De megmondták, hogy legyek türelmes, a korábbi cserediákoknak sem sikerült két nap alatt, nekem se fog, ez nyilvánvaló. Tudom ám én ezt, csak ismerem magam, és hát igen…, kissé türelmetlen vagyok ezekben a dolgokban. De végül majd csak egyenesbe jövök.

Igen, ez is benne van ebben a fránya culture shock-ban!