Vizesnyolcas

Na, most eljött az első hét, ahol nem nagyon tudok miről írni. Semmi hihetetlen amerikai-érdekes nem történt. Hát ez meg hogy lehet? Na, azért mégiscsak történt egy s más.

Szombaton volt az első regattánk. Ez nem egy igazi számítós verseny. Úgy néz ki, hogy ott, ahol én evezek, a Jack London Squaren, rajtunk kívül két másik csapat is evez. Mi vagyunk a JLAC (Jack London Aquatic Center – lásd Kedvenc weboldalaim), valamint a Berkeley High School, és az Oakland Strokes csapatok is itt edzenek. Hármunknak közös a csónakháza is, néha, szükség esetén a csapatok kölcsön is adnak emberkéket egymásnak edzésre. Nos, ez a három csapat versenyzett egymással most szombaton. Két részre osztottak minket, így két külön mezőnyben zajlott a verseny. Az én nyolcasom két Oakland Stroke nyolcassal evezett. Erről a csapatról általánosságban azt kell tudni, hogy naggggggyon jók. Országos szinten nyernek versenyeket, nyilván nem a kezdők, de a haladók nagyon keményen edzenek, a csapatnak hétvégén négy órás edzéseik vannak, és havonta több száz dollárokat fizetnek, hogy itt sportoljanak. Szóval mi úgy gondoltuk, hogy nem valószínű, hogy jó helyezést érnénk el, hiszen mégiscsak az Oakland Strokes ellen megyünk. Én úgy álltam a dologhoz, hogy lesz, ami lesz, ha utolsók leszünk, akkor se történik semmi. Az edző mondta, hogy ne foglalkozzunk semmivel, a lényeg, hogy érezzük jól magunkat. Így hát reggel fél nyolckor, a szitáló esőben és popóbefagyasztó hidegben vízre szálltunk. Összesen öt és fél kilométeres volt a verseny felbontva egy 2000-es, egy 1500-as, egy 1000-es és egy 500 m-es szakaszra. Mondanom se kell, az életben nem eveztünk még ennyit egyszerre. Sőt ha jobban belegondolok 500 métert sem eveztünk még le nyolcan együtt. (Az edzéseken eddig nagyjából azt tanultuk, hogy milyen legyen a technikánk, és a hajó nagyon dülöngélős, ha nyolcan egyszerre evezünk, ezért csak egy néhányszor evezett eddig mind a négy pár együtt, de azt is csak úgy kb. 100 méteren. Legtöbbször összesen egy pár, vagy kettő, esetleg három evezett.) Nos, felsorakoztunk szépen egymás mellé a három nyolcas, valamint a három négyes, akik velünk együtt jöttek, de ők csak egymással versenyeztek, velünk nem. Az Oakland Strokes edzője kimondta, hogy indulás, mindannyian nekilendültünk. Az első szakaszon másodiknak értünk be a háromból, ami eléggé meglepő volt. Közben úgy éreztem, kiköpöm a tüdőmet 2 kilométeren, de ez egy olyan sport, ahol nincs egy fél másodperc pihi sem, nem lehet egy pillanatra sem leállni. Ezután következett a második szakasz, majd a harmadik és a negyedik. És tudjátok mi történt? Úgy rávertünk mindenkire, köpni-nyelni nem tudtak!!!!! Mindenki meg volt lepődve! Mindenki! Bár szerintem nem csak az evezősöknek köszönhető, hogy megnyertük a versenyt, hanem az irányítónknak is, mert ő nagyon profi. Amikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább húzni, akkor lelket önt beléd, bíztat, és az ember nagyon fel tudja ám szívni magát! Természetesen ő már nem kezdő, hanem vagy három éve evez, és tavaly lett irányító. Visszatérve a meglepődésre, az egész csapat meglepődött, az irányítónk meglepődött, és nagyon büszke volt ránk, az edző teljesen odavolt, a csapat haladós fele mondta, hogy ilyen még nem történt, hogy a JLAC „újoncok” legyőzzék az Oakland Strokes-t. Amikor pedig bementünk a vízről, az Oakland Strokes edzője odajött gratulálni. Váááááááááááááá, annyira jó volt, nagyon élveztem. Bár a szombati tanulásomnak annyi is volt, olyan fáradt voltam. Lehet, hogy a háromnegyed hatos felkelés miatt. :D De kit izgat? NYERTÜNK!

Már régóta szeretnék írni egy kicsit arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálok a suliban. Az evésen kívül. (Hihetetlen sokat kajálok mostanában a suliban.) Épp aktuális a politika tantárgyamról beszámolni. Novemberben összevonták a mi csoportunkat az Asia Rising (Ázsia felemelkedése) osztállyal, egy közös Kína projektre. Persze nem kínai történelmet tanulunk, hanem arról van szó, hogy a sok szemét, amit az amik riszájklingolnak, azt nagy konténerekben Kínába küldik, ahol kínai vállalkozók megveszik az újrahasznosított szemetet, majd mindenfélét gyártanak belőle, amit aztán visszaküldenek Amerikába, ahol a Wal-Mart-ban szemérmetlenül olcsón eladnak mindent. Király mi? A héten felosztottak minket három csoportba, és mindhárom társaságnak szerveztek egy kirándulást. Az egyik csoport az oaklandi kikötőt nézte meg, az én csoportom egy újrahasznosító központba ment, a harmadik csoport pedig a Wal-Martba látogatott. Hát ez az újrahasznosító üzem nem volt semmi. Nagyon érdekes volt, de azért elgondolkodtató, hogy akkora szeméthegyek álltak ott, mint a Kékestető, és ezek a egy hétnél tovább nincsenek ott. Magyarul hetente ekkora szeméthegyeket termel a Bay Area. És ez csak egy riszájkling center volt! Hihetetlen, és vannak emberek, akiknek az a munkájuk, hogy egész nap egy futószalag mellett állnak, amin jön a szemét, ők meg kiválogatják belőle azt, ami nem újrahasznosítható. Álommunka. Most, hogy mindhárom csoport kirándulása megvolt, fotóesszét kell készítenünk a témánkból. Érdekes lesz, majd meglátjuk, még sose csináltam fotóesszét.

Spanyolból haladgatunk, miközben egy mesét kell elolvasnunk: Cuentos de Ensalada (Mesék Salátából). Tehát a dolog úgy fest, hogy van ez a város, Salátaváros, ahol zöldségek laknak. És egyik nap Tomás Tomatét (Paradicsom Tamást) holtan találják a parkban! Meggyilkolták! Nos, ezek után Polícia Papa (Krumpli Rendőr) letartóztatja Sergió Cebollát (Hagyma Sergiót) a paradicsom meggyilkolásáért. Nagyjából ez a fő cselekményszál, de néha feltűnik egy-egy brokkoli, padlizsán vagy fejessaláta. Nem tudom, hogy láttam-e már ennél hülyébb mesét a világon. Milyen már, hogy egy olyan mesét kell olvasnom, ahol paradicsomokat gyilkolásznak? És tudjátok, hogy mi a legdurvább? Az hogy Tomás Tomatét a barátnőjének az apja ölte meg. Aki szintén paradicsom, és egyben drogdíler. Ennyit a meséről. Bár az igaz, hogy a tanár nem a mese magvas mivolta miatt adta fel ezt az olvasmányt, hanem azért, mert minden olyan nyelvtant használ, amit idén tanultunk.

Szerencsére irodalmon ennél mélyenszántóbb műveket olvasunk. Év elején az Infidel (Hitetlen) című memoárt olvastuk Ayaan Hirsi Alitól. Ez egy szomáliai nőről szól, aki az iszlám világban nő fel, majd felnőtt korában Hollandiába szökik egy rákényszerített házasság elől. Egyetemre jár, majd a muszlim nők jogaiért kezd harcolni. Egy rendező barátjával készít egy filmet Submission (Alávetés/Engedelmesség) címmel, ami azt bírálja, ahogyan a muszlim nőkkel bánnak a férfiak a saját társadalmukban. Ezután a rendezőt az utcán egy arab férfi meggyilkolta, Hirsi Ali azóta is állandóan testőrökkel van körülvéve. A második könyvünk A szolgálólány meséje (Margaret Atwood) volt, ami mindenkinek jobban tetszett, mint az első, mert ez nem emlékirat volt, hanem fikció, így sokkal gördülékenyebben ment az olvasása. Nagyon jó könyv, nekem hihetetlenül tetszett. Ebben a könyvben Amerika irányítását átvette valaki/valakik (az sosem derül ki, hogy tulajdonképpen kicsoda), és egy disztópikus társadalmat formáltak. Nagyon kevés a gyerek, ezért egy furcsa hierarchikus rendszert alakítottak ki főként a nők között. A szolgálólányok olyan nők, akik képesek gyereket szülni, és olyan magasrangú házaspárokhoz küldik őket, ahol a feleség nem termékeny. A szolgálólányok feladata, hogy a férjtől gyereket szüljenek a házaspárnak, akik aztán felnevelik. A harmadik-negyedik könyvünk a Persepolis I és II volt Marjane Satrapitól, ami azért érdekes, mert ez képregény formájában megírt memoár. Nekem elég új volt ez a műfaj, tekintve, hogy eddig képregényt nem nagyon olvastam, egy-két Donald kacsát leszámítva, ez pedig egyáltalán nem hasonlított arra. Ez is nagyon tetszett mindenkinek, ez egy iráni nő gyerekkoráról szól. Ez után a könyv után nem esszét kellett írnunk, hanem mindenkinek el kellett készítenie a saját képregény-emlékiratát. Esküszöm, nehezebb volt, mint írni egy három oldalas esszét.

Ezek után pihiztünk egy hetet, megnéztük a Water (Víz) című filmet, bevezetésként a következő könyvhöz. Ezt a filmet Magyarországon nem mutatták be. A film indiai, angol felirattal. A harmincas években játszódik, és az indiai özvegyek sorsát ábrázolja, abban az időben, amikor Ghandi nézetei kezdenek elterjedni az országban. Nem tudom, hogy Ti tudtátok-e, én nem, hogy Indiában ha egy nő megözvegyül, akkor félig holtnak tekintik, mivelhogy a nő a férj része, így ha a férj meghalt, akkor a nő is félig meghal. Ezek után az özvegynek három választása marad: tűzbe veti magát a férje temetésén; a család beleegyezésével a halott férj öccséhez hozzámegy; vagy cölibátusban él élete végéig. A film 1938-ban játszódik, India angol gyarmat. Egy nagyjából nyolc éves kislányról szól, akit férjhez adnak egy emberhez, aki az esküvő után néhány nappal meghal, majd a kislány egy ún. özvegy-házba kerül, ahol hozzá hasonlóan özvegyek élnek hihetetlen szegénységben. Ez azt jelenti, hogy itt kell leélnie hátralévő életét. Ahhoz, hogy valamennyi kis pénzt keressenek ételre, a szép és fiatal özvegyeket elküldik különböző kliensekhez prostituáltként. Szép világ. Ez manapság már nem egészen így működik, de a hagyományok még biztosan sokáig tartják magukat a hatalmas ország kevésbé fejlett, elzárt részein. (Egyébként 2007-ben Oscar-jelölt film volt.) A film után elkezdtük olvasni Az apró dolgok istene c. könyvet, ami szintén Indiában játszódik, de azt még nem tudom pontosan, hogy miről szól. Viszont a hét elején az egyik matektanár, aki indiai, bejött előadást tartani a hazájáról. A nagypapájának egy egész kis faluja van Indiában, valahol vidéken. A tanárnő tavaly volt Indiában a családjával, és mutatott egy csomó fényképet. Még szolgáik is vannak. Számomra ez annyira hihetetlen.

Szombat este moziztunk, megnéztük az Amelia című filmet Hilary Swankkel és Richard Gere-rel a főszerepben. A film Amelia Earhartról, az első női repülőgép pilótáról, szól, aki gépével átrepülte az Atlanti-óceánt. 1937-ben ő lett volna az első nő, aki az egész Földet körberepülte volna, ha gépe rejtélyes körülmények között nem tűnik el a Csendes-óceán fölött. Nekem nagyon tetszett, de úgy tudom, otthon egyelőre nincs szó a bemutatásáról. Természetesen.